Tatiana

   Beletelt egy kis időbe, mire sikerült kinyitnom a szememet. Homályosan derengett előttem a világ, minden szürkének, barátságtalannak tetszett. A látásom lassan kitisztult, és rájöttem, hogy a fűben fekszem, pár centire tőlem egy ronda bogár terpeszkedett. Lassan felemeltem a fejem, mire iszonyatos fájdalom kezdett marcangolni, mintha kalapáccsal verték volna az agyvelőmet. Jesszusom, mit csináltam?
   A Nap lemenőben volt, a távoli hegyek mögül kilátszott egy kis része. Az ég narancssárgásan tündöklött, sehol egy felhő.
   Megemeltem a jobb kezemet, és elpöcköltem a bogarat. Nem féltem tőle, de azért ne másszon rá az arcomra, ha kérhetem. Sikerült felülnöm, értetlenül néztem körül. Egy erdő északra, délre pedig valami mezőféleség, a távolban a hegyek. Hogy kerültem ide? Egyáltalán nem volt ismerős a hely. Az elmém még mindig ködös; majd később biztosan sikerül visszaemlékeznem, mi történt. Talán Evelyn szórakozik velem. Igen, ez logikusan hangzik – a legjobb barátnőm gyakran megviccelt. Ha nem tévedek, együtt teáztunk dél körül, biztos csempészett valamit az italomba, aztán elcipelt erre az isten háta mögötti helyre, és kirakott, mert ez olyan jó buli. Aha. Nagyon tréfás. Csak éppenséggel nem röhögök.
   Épp azon gondolkoztam, mit kellene tennem, mikor valami zajt hallottam. Jobbra néztem, és megpillantottam egy lányt, aki a földön feküdt, ébredezett.

Constantia

   Óvatosan burkolóztam ki hosszú palástomból. Úgy éreztem, majd' leszakad a kezem, és a fejem is lüktetett. Csak homályos pontokat láttam magam előtt. Ordítani akartam volna, de a torkom is eléggé kiszáradt. Nem tudom, mi történhetett velem, vagy hogy mi a francot kereshetek egy rohadt erdő közepén, de lassan talpra álltam, bár a világ még mindig forgott körülöttem.
   Mellettem zajokat hallottam, így elővettem hűséges kardomat, melyet Creatisnek kereszteltem el. A penge éle meg-megcsillant az alig látható fényben. Marokba fogtam magam előtt Creatist, és felemelkedtem a földről, és véletlen egybeesésül, egy lányt találtam.
   – Te...?! – Kardom még mindig előttem volt.

Tatiana

   Nagyon megörültem, mikor láttam, hogy nem vagyok egyedül; reménykedtem, hogy az ismeretlen lány segít kijutni a kelepcéből. Ekkor észrevettem, hogy kardot ránt elő. Először megijedtem, főleg mikor megláttam a tekintetét, mely kissé kótyagos volt ugyan a kábulattól, de tűz égett benne, mely meghátráltatta volna a gyáva ellenfeleket. Szerencsétlenségére én egyáltalán nem vagyok betoji, simán felveszem vele a harcot... vagyis...
   Na igen, fegyver, az nincs.
   – Te...?! - kérdezte, én pedig jobbnak láttam, ha normálisan felelek.
   – Tatiana a nevem. – Beszédben mindig kitűnő voltam, úgyhogy folytattam a kommunikálást. – Nemrégiben a barátnőmnél üldögéltem, teát iszogattunk, majd a következő pillanatban arra eszmélek, hogy szörnyen fáj a fejem, és itt feküdtem a fűben, előttem valami bazi nagy és undorító bogár, erre én... – Folytattam volna még, becsületszavamra, de hát nem közbevágott!?

Constantia

   – TE! Igen idegesítő szád van. Nem állod meg egy percre, hogy levegőt vegyél? – Creatist visszatettem a tartójába, majd közelebb mentem a lányhoz. Nálam talán pár centivel volt magasabb, mégis úgy éreztem, el akar taposni. De nem hagytam magam.
   – Valószínűleg ugyanazon ok miatt vagyunk itt. Csak a lényegre nem jöttem rá. – Egy kiáltás hallatszott az erdő mélyéből. Női hangnak tűnt, de leginkább malac visításnak hangzott. – Ez meg mi a szar volt? - kérdeztem, és egy gyors pillantást vetettem a lányra, akinek megtudtam a nevét, és szinte az egész napját. Szemeim tűzben égtek. Kalandra voltam hívatott. Éreztem a bőröm alatti bizsergést, és azzal a lendülettel berongyoltam a fekete sötétségbe.

Tatiana

   Nem tehettem róla, a szavak áradata csak úgy ömlött belőlem, mintha egy folyó lennék, melyet semmilyen emberi erő nem fékezhet meg. Mindegy, mennyire idegesítő. Már megszoktam, hogy az emberek általában egy idő után eltűnnek a közelemből, mert képtelenek elviselni az állandó locsogásomat. Így volt ez Constantiával is, akinek szépen bemutatkoztam; udvarias gesztusokkal ő is megtette ugyanezt (azazhogy nem szúrt le a kardjával, bár úgy hiszem, szívesen megtette volna).
   Már megint szóra akartam nyitni a számat, mikor visítás hallatszott. Ha nem tűnt volna annyira ijesztőnek a helyzet, amibe kerültem, elnevettem volna magam.
   Javasoltam Constantiának, hogy ne álldogáljunk, inkább nézzük meg, mi történt. Izgatottan vártam, vajon mivel fogjuk szembetalálni magunkat, egyáltalán mi ez az egész, amibe akaratom ellenére belekeveredtem. Egyelőre annyit tehettem, hogy megfigyeltem útitársamat: annyira már rájöttem, hogy kissé mogorva. És van egy olyan érzésem, hogy szeret káromkodni. Nem mintha ez engem zavarna, néha nekem is kijön a számon egy-egy cifra szó. A lány bátornak tűnt, kalandra fájt a foga. Nagyszerű.
   Utunk egy ösvényen vezetett, egyszer megbotlottam egy faágban, de összességében sima volt a terep. Néha előfordult, hogy a lábaim nem engedelmeskedtek a központnak, és összegabalyodtak.
   Nemsokára nyílt terepre érkeztünk, és egy hosszú hajú lányt pillantottam meg, aki ásót tartott a kezében. Egy asszony feküdt a földön, gyorsan kapkodta a levegőt, arca torz, tele sebekkel, fátyolos szemét félelem uralta. Te jó ég! Az a lány meg fogja ölni! Már emelte a fegyverét, hogy lecsapjon...

Constantia

   Szemem csak a két emberen szaladgált. Annyira ismerős volt az a lány, mintha már láttam volna valahol. Főleg azzal az ásóval a kezében! Észbe kaptam, hiszen tudtam, mit szándékozik tenni a nővel. Előrántottam a kardomat, majd nekifutottam úgy, hogy mindketten beleestünk egy nyitott sírba, ahol lehetett vagy tíz halott, és mindegyik bűzös szagot árasztott. Nem örültem neki, hogy pont egy ilyen helyre kellett beesnem.
   – Tatiana! Vidd innen a nőt! – kiáltottam lentről, de a lány nem várta meg, míg összeszedem magam, támadott. Én pedig lesújtottam a kardommal, de nem akart meghalni. Szája széles mosolyra húzódott, és kilátszottak hegyes, ragadozó fogai. Karmolt, és köpködött. Én pedig egyre nagy elánnal rugaszkodtam neki, végül lecsaptam a fejét, ami kirepült a félig megtelt sírból. Kiugrottam, és leporoltam a ruhámat, majd a sírra néztem.
   – Chö… szerencsétlenek. - Aztán végül Tatinara pillantottam. Olyan rémült képet vágott, amit azok szoktak, mikor eljön értük egy ilyen izé.

Tatiana

   Az események hirtelen peregtek le a szemem előtt: a külvilág gyors, én lassú voltam. Mintha egy láthatatlan béklyó lefogta volna a karjaimat; mikor Constantia azt kiáltotta, hogy vigyem el a nőt, megtettem volna, ez lett volna a helyes, ám képtelen voltam megmozdulni, lefagytam. Még sosem hagyott cserben így a testem, sosem bénultam meg. Láttam, hogy Constantia beleesett a sírba, majd nem sokkal később egy fej repült ki. A sikoly mardosta a torkomat, de nem tudtam mukkanni se. Életemben először nem tudtam megszólalni.
   Beletelt pár percbe, mire ki tudtam nyögni: – Mi a fene folyik itt?

Constantia

   – Hogy mi? – kérdeztem vissza, bár tudtam a választ. – Menjünk el erről a helyről, és elmondom neked. – Azzal szépen lassan visszasétáltunk a rétre, és bár este volt, a szentjánosbogarak elég fényt adtak nekünk, ráadásul a Hold nemrég bújt ki a felhők közül.

   – Ezek az izék itt a Szervezet emberei. Akit nemrég láttál, a lány... ő is ember volt, de megfertőzték a tudatát, és azért akarta megölni a nőt, mert már ő is átváltozott volna, időben, csak úgy látszik, ezt nem engedték meg, és végezni akartak vele. Ocsmány faluba keveredtél, Tatina. Sajnos nekem itt kellett leélnem az életem, és garantálom, hogy nem itt fogok megrohadni! – Tatina csak tátott szájjal bámult, el sem tudta képzelni, milyen ügyek folynak ebben a békésnek hitt helyen.

Tatiana

   Próbáltam felfogni, mit mond Constantia, de nem egészen értettem. Leültem a földre, átkaroltam a térdeimet. Sokkolt az előbbi jelenet, azelőtt még sosem láttam halottat, pláne nem gyilkosságot. Egyáltalán miért bízom meg ebben a lányban? Mi van, ha közönséges gyilkos? Talán arra vár, hogy lankadjon a figyelmem, és lecsaphasson.
   – Miről beszélsz? – kérdeztem. – Egy szót sem értek. Milyen Szervezet?
   – Az a szervezet, mely rengeteg halált követelt, és fog is – felelte. – Emberkereskedelemmel és legális kísérletekkel szereznek pénzt. Alig maradtak páran, akik megmenekültek. Itt már csak mutánsok élnek. Feljebb, a hegyekben találjuk meg még az életben maradottakat.
   – Mutánsok? Úgy érted... olyan, mint az az asszony volt? Zombik?
   – Pontosan. És rengeteg él ezekben a részekben. A célom az, hogy elpusztítsam őket, és... vissza... – A távolban hörgések és lábdobogások hangja hallatszott. Megláttam, hogy vasvillákkal és fáklyákkal jönnek felénk. Constantia megragadta a karomat, és futásnak indultunk.
   – Mi történik? Hova futunk? – kérdeztem kétségbeesetten. Még mindig nem értettem, mi folyik körülöttem, és ez rettenetesen idegesített, úgy éreztem magam, mintha rongybaba lennék, amit ide-oda ráncigálnak. Constantia volt az egyetlen reményem. Eddig azt hittem, Evelyn, a legjobb barátnőm űz velem tréfát. Ez nem játék. Ez a valóság.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés