Constantia

   Csak akkor álltunk meg, mikor egy nagy kősziklához értünk, mely eltakart minket. Tatiana nehezen vette a levegőt, és láttam rajta, hogy fél. Persze. Ki ne félt volna ilyen helyzetben? Már lassan én is ott tartottam, hogy ledöföm magam a saját fegyveremmel, de aztán észbe kaptam. Mi lesz az újdonsült ismeretségemmel?
   – Egyszerűek a szabályok – álltam meg egy nagy fa előtt. – Ha fényt látsz valahol, rejtőzz el! Mert biztos ott vannak valahol ezek a dögök. Második! Ha nem akarsz megfagyni, azt javaslom, segíts fát szerezni! Hidd el, én sem lelkesedek az ötletért, de ma már nem indulhatunk útnak – kacsintottam rá Tatianára, majd mikor elindultam volna, visszafordultam hozzá. – Ne kószálj el nagyon!

Tatiana

   Nem voltam hozzászokva, hogy ennyit és ilyen gyorsan fussak. Végtelenül hálás voltam, mikor Constantia végre megállt. Elmondta nekem a szabályokat, és megértettem, mit kellene tennem, de egyelőre eszem ágában sem volt elmozdulni a rejtekhelyemről; egyrészt azért, mert fáradt voltam, másrészt, mert nagyon-nagyon féltem. Úgyhogy tettem, amihez a legjobban értettem: akadékoskodtam, mégpedig azért, mert nem tűnt valami logikusnak, amit az új ismerősöm mondott.
   – De várjál, mi lesz, ha meglátják, hogy tüzet raktunk? Azzal nem fogjuk vonzani a dögöket?

Constantia

   – De! Lehet, idejönnek, de nincs kedvem megfagyni. Egyébként is egy monumentális szikla fed minket. Csekély az esélye, hogy a rossz látásukkal kifigyelnének minket. Ha nem jössz, én nem erőltetem. Mindjárt visszajövök, addig maradj itt! – Majd otthagytam Tatianát. Egyedül.

Tatiana

   Nem voltam egészen biztos abban, hogy biztonságban vagyunk, igaz, hogy a szikla eltakart minket, de a füst felfelé száll, márpedig eléggé árulkodó lehet. Megnyugtatott a tény, miszerint a dögök nem látnak jól; ezek szerint van egy kis előnyöm. Talán el tudok futni. Vagy mint a filmekben: veszteg maradok, és akkor érintetlenül hagynak, nem bántanak. De jó is lenne! Kétségtelenül idealista voltam.
   Nem hittem volna, hogy Constantia képes egyedül hagyni, de megtette. Még csak hátra sem nézett. Mielőtt eltűnt volna a fák között, nekiiramodtam, és lassan beértem. Kedvenc időtöltésemhez folyamodtam: beszélni kezdtem.
   – Szóval ez a nagy helyzet, zombik, mi? Nem áll túl jól a szénánk, de azt hiszem, mi ketten nagyon jó csapatot alkotunk. Apropó, hol laksz? Vannak még itt emberek – úgy értem, normális emberek? Nem mintha megijesztene a tény, hogy egyes egyedül vagyunk egy sötét erdőben, ahol bármikor megtámadhatnak minket az élőhalottak. Egyáltalán nem. Csak kíváncsiságból kérdezem.

Constantia

   – Shhh!! Csendesebben! Azt akarod, hogy megtámadjanak minket? Egyébként… ebben a faluban éltem, míg ezek a rohadékok el nem szaporodtak. Többet nem gyártottak belőlük. Így nincs már otthonom. Alkalmi szálláshelyekből élek. Mint az erdőben a magas fa, vagy a vizes helyeken lévő sziklaodúk, barlangok. Vannak emberek. De nem itt. Már mondtam. Fent a hegyekben. Elmenekültek, mikor kitört a nagy vész, én is velük mentem, de a kiképzésem után visszajöttem bosszút állni. – Időközben találtam pár faágat és erős köveket, amikkel hamarabb fog menni a tűzcsiholás. Tatiana is szedegetett párat, de közben folyton hátrafelé figyelt.
   – Nem vagyok barátkozós típus, de tényleg úgy látszik, hogy magunkra vagyunk utalva.

Tatiana

   Elkeseredtem annak hallatán, hogy tulajdonképpen magunkra vagyunk utalva. Szívesen visszatértem volna a kényelmes otthonomba, bebújtam volna az ágyamba, magamra rántottam volna a takarómat, mert attól olyan érzésem támadt, hogy biztonságban vagyok. Miközben faágakat gyűjtögettem, erőltettem az agyamat, hogy visszaemlékezzek, de csak a teázás képe villant fel előttem újra meg újra, mintha az valami kivételes esemény lenne. Elmém vissza-visszatért a régi időkre, éles körvonalakkal jelentek meg előttem a múlt történései.
   – Egyébként miért volt olyan sebes annak a nőnek az arca? – kérdeztem. – Oké, magamtól is sikerült rájönnöm, hogy a karcolásokat és a vágásokat a dulakodás közben szerezte, de voltak ilyen... fekélyek is, vagy mi a fenék. Elég brutálisan festettek. Valami furcsa kórban szenvedhet, ami hasonlít a leprára. – Halkan beszéltem, mert féltem, hogy megtámadnak minket.

Constantia

   – Pontosan! Ezek a betegség velejárói. Ha megfertőződsz, akkor kezdetleges fázisban ilyenek jönnek ki rajtad. Aztán teljesen átváltozol szörnyeteggé. És hidd el, ha ez megtörténne, egyből végeznék veled. Ne vedd sértésnek, csak arra tettem fel az életem, hogy megvédem a húgom, aki ezeknek az őrültek kezei között van.
   A kis táborunkhoz visszaérve a köveket kezdtem csiszolni, amíg szikra nem lett belőle. Tatiana a faágakat gondosan összerakta, és órákig ültünk a tűz mellett, míg végül ő aludt el elsőnek. Eloltottam a tűzet, és én is álomra hajtottam a fejem. Rémálmok üldöztek a tudatomban. Aztán egy kéz ébresztett fel. Tatiana volt az, és ijedt volt az arca. Reggel volt már, de valami nem stimmelt.

Tatiana

   Hamarabb ébredtem, mint Constantia. Kicsit lustálkodtam a fűben fekve, néztem a gyönyörű kék eget; még a pokoli helyeken is gyönyörűen fest. Hiányzott a madárcsicsergés, az élet moraja. Csupán bogarakkal találkoztam néha-néha, de azok túl undorítóak, hogy gyönyörködjek bennük. Gondolataimba merülve méláztam a világról, honvágy gyötört, régi árnyékok törtek fel a mélyből. Eszembe jutott, hogy általános iskolás koromban volt egy srác, aki állandóan bántott. Utána anyára gondoltam, a nőre, aki egyedül nevelt fel, mégis mindent megkaptam tőle, amire csak egy gyereknek szüksége van. Annyira hiányzott...
   Kotorászás hangja rántott vissza az elmélkedésből. Felültem, kíváncsian nézelődtem körbe, vajon mi lehet az. Egy állat? Elképzelhető. Komótosan felálltam, majd egy közeli bokorhoz léptem, amit a zaj forrásának véltem. Félrehúztam az egyik ágat, és szembetaláltam magamat valakivel, aki ezután még sokáig kísértett álmaimban: egy nő, barna haja csimbókokban lógott a földre, arca tele gennyes sebekkel. Még élt, volt elég ereje ahhoz, hogy felemelje a fejét, karjai meg-megrándultak.
   Legszívesebben sikítottam volna, de nem ment. Ehelyett odamentem Constantiához, megráztam a vállát, és tőle vártam segítséget. Én ezt egyszerűen nem bírom.

Constantia

   – Mi... mi van? – mondtam álmosan. Nagyokat ásítottam, miközben Tatina odavezetett a bokorhoz. Egy nő volt az, szerencsére nem aggódtam, mit teszek vele ezután. Előhúztam Creatist a hüvelyéből, és megkértem Tatianat, ne nézzen erre.
   – Ha nem bírod, fordulj el! Istenem, hányan vannak ezek?! – Majd éleset csaptam a szívébe. Mocskos vére beszennyezte a ruhámat. – Siessünk a folyóhoz! Az erdő szélén lesz! Onnan pedig felmegyünk a hegyekbe! – Már akartam volna indulni, de Tatina még mindig reszketve állt mellettem. Nem voltam együttérző, és lehet, az én hibám is volt, próbáltam nyugtatni.
   – Figyelj! Nem tudom, honnan jöttél, de ha nem készülsz fel ilyenekre, ami teszem hozzá, elég sok lesz az úton, akkor itt hagylak! – Megfordultam és indultam a sűrű, dombos erdő felé.

Tatiana

   Nem tudtam mást tenni, követtem Constantiát. Be kellett látnom, hogy ő az egyetlen személy, akiben bízhatok; amúgy sem tudnék hova menni, fogalmam sincs, mi hol van, ráadásul ha megtámad egy olyan izé... ebbe bele sem merek gondolni. Képtelen lennék védekezni. Megtámadna, és megölne. Könnyű préda lennék. Szétszaggatná a fejemet, és kiszívná az agyvelőmet...
   Te jó ég, mikre gondolok...
   Átverekedtük magunkat az erdőn, hallottam a folyó csobogását, ám Constantia megállított; a szája elé tartotta a mutatóujját, jelezve, hogy maradjak csöndben. Nem kellett kétszer mondani, engedelmeskedtem. Óvatos, megfontolt léptekkel haladt előre, járása légies volt, látszott, hogy van gyakorlata; én meg mögötte kullogtam, próbáltam az általam gerjesztett zajt a legkisebbre fogni. A lábnyomaiba léptem, egy ideig visszatartottam a lélegzetemet. Féltem. Leláncoltam az egyre növő keserűségemet, és a lelkem egyik eldugott zugába rejtettem, most nincs idő saját magam miatt szomorkodni. Túl kell élni.
   Elértük a folyó partját. Tiszta volt, emberi szennytől mentes. Körbenéztem, és sehol sem láttam se zombikat, se állatokat. Kíváncsian pillantottam Constantiára: és most?

Constantia

   – Igyál, amennyit csak tudsz! Megtöltöm a kulacsom, és utána lemosom magamról ezt a sok szart. – Tatiana engedelmeskedett, és ivott. A közelben egy nyúlcsaládot pillantottam meg, és ekkor döbbentem rá, hogy már több, mint két napja mardos az éhínség. Faragtam a talált ágakból éles fegyvereket, majd lopakodva rájuk ugrottam. Csupán egy kicsit tudtam elfogni, aki nem volt elég fürge és figyelmes. Gyorsan lenyúztam a bőrét, közben a palástomat a folyó szélére tettem, hogy addig is mossa le róla a koszt a folyóvíz. Megpördültem, és a nyulat a fűbe tettem. Szépen elvágtam azoknál a részeinél, ahol régen anyukám is csinálta, majd a fejét és az egyik combját Tatianának nyújtottam, aki időközben leült mellém a fűbe. Lábommal fekete palástomat tartottam, bele ne essen teljesen a vízbe, közben nagyokat haraptam a nyers húsból. Tatiana csak a szemét forgatta, amikor kínáltam. "Biztos nem ízlik neki a fej..." –gondoltam, és odaadtam neki a mellrészét.

Tatiana

   Bevallom nőiesen, elment az étvágyam, pedig előtte szívesen bekaptam volna pár falatot. Nem rettentett el a tény, hogy nyulat kell ennem, egyáltalán nem tartottam aranyosnak azokat az állatokat, ráadásul finom a húsuk, de nyersen... izé... Így még sosem ettem semmit! Kalandor típus vagyok (legalábbis nagyrészt), úgyhogy legyűrtem az undoromat, elvettem Constantiától a mellrészt, és egy jó nagyot haraptam belőle.
   Most mondanám, hogy ízlett, de az hatalmas hazugság lenne. Először majdnem elhánytam magam. A második falat könnyebben csúszott. A harmadikkal küzdenem kellett, de lement. Ezután már nem volt olyan megerőltető feladat. Legalább volt valami étel, és nem fogok elpusztulni.
   Már egy ideje éreztem, hogy valami nyomja a fenekemet. Azt hittem, egy faág, próbáltam arrébb nyomni, de rájöttem, hogy az övembe tűzve van valami. Megtapogattam, és meglepetten konstatáltam, hogy az egy pisztoly. Hogy kerülhetett ide? - kérdeztem magamtól, de nem tudtam válaszolni. Úgy látszik, ez már csak így megy: rejtély rejtély hátán. Nem akartam szólni Constantiának, hogy legyen egy ütőkártyám. Reméltem, hogy nem olvasott le az arcomról semmit; mindenesetre nem adta a jelét, hogy bármi megváltozott volna.
   Constantia felkapta a palástját, ami csuromvizes volt, a nyúl maradványait egyszerűen a földön hagyta (meg akartam kérdezni, hogy nem tartja-e ezt pazarlásnak, végül csöndben maradtam), és elindult dél felé. Emlékeztem, hogy arra egy mezőség van; gyanítottam, hogy ki fogjuk kerülni, mert ott könnyű prédák lennénk. Követtem őt.

Constantia

   – Erre van egy mező! Vágjunk itt át! Nyugi, nappal nem jönnek elő. Ilyenkor bármit csinálhat az ember kint. - Az erdőből kiérve, reggel sokkal szebben mutatott a zöldellő mező, mint a ködös, párás napokban. Vagy tíz percet gyalogoltunk, meg-megállva, míg végül a hegy lábához nem érkeztünk. Keskeny út vezetett felfelé, és amíg egyre jobban haladtunk föl, a tériszonyérzetem erősödött, és már a fal mellett lépkedtem, húztam a kezem az érdes sziklákon, le ne zuhanjak a mélybe. A falura lenézve – ami már parányinak tűnt –, elkapott a rosszullét, és kénytelen voltam megállni. Tatiana próbált talpra állítani, és kérdezgette, mi bajom. Nem válaszoltam, hanem mentem tovább, egyenesen a nagy kapuhoz.
   – Én vagyok az, Constantia! Engedjetek be! - Az erős fakapunak dőltem, és az oldalamat fogtam, ki ne jöjjön a nyúl a gyomromból. Nehezen pörögtek az ajtót mozgató kerekek, de végül bent találtuk magunkat. Az emberek furcsállva nézték Tatianát, de megnyugtattam őket.
   – Nem fertőzött! Közénk való! – Azzal a figyelem el is terelődött a távolabb kezdődő harc-párbajra. Gyakran tartottak ilyen eseményt, ha bekövetkezne az, amitől tartanak, legyen erejük megküzdeni velük. – Üdvözöllek a Hegyi Faluban, vagyis a Menekült táborban! – Kezemet úgy irányítottam, hogy elsőre mindent megmutassak Tatianának, ő pedig csak elképedt a kis civilizáción.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés