Tatiana

   Mikor elindultunk, nem gondoltam volna, hogy egy normális falu rejtőzik a hegyek között. Természetesen nem volt felszerelve olyan modern eszközökkel, amikhez hozzászoktam, de egész csinos volt, kellemes az atmoszférája. Emberek sürögtek-forogtak, voltak kicsik és nagyok egyaránt; kicsit felbátorodtam, mikor egy fiatal lány rám mosolygott, ezzel elhitetve, hogy nem fognak megenni.
   Hamar kikerültem a figyelem középpontjából, ugyanis egy színpadszerű emelvényen két hatalmas férfi állt egymással szemben, izmos testükön rengeteg forradás húzódott. Felsőtestüket nem fedte ruha (csak diszkréten bámultam, esküszöm!), és harci eszközök sem voltak náluk.
   Megszólalt a gong, elkezdődött a csata. Hasonlított ez az ütközet a boxra, csak itt nem kesztyűvel, hanem puszta kézzel ütötték-vágták egymást, lehetett rúgni, lökdösődni – nem volt bíró, aki leállítsa őket. Constantia elmondta, hogy addig tart a harc, amíg az egyik padlóra nem kerül, vagy fel nem adja. Csodálkozva bámultam az erős, edzett testeket: biztosra vettem, hogy ők túl fognak élni bármit. Zombik? Simán lecsapják őket.
   Az egyiknek vállig érő, barna haja volt, a másiknak egy forradás a bal szeme alatt. Mivelhogy nagyon kreatív személy vagyok, az elsőt elneveztem Barna Hajúnak, a másikat Forradásosnak. Menő, ugye?
   Eleinte Barna Hajú tűnt esélyesnek a győzelemre, többször lecsapott a nála talán öt centivel alacsonyabb ellenfelére, aki először csak védekezett és elvétve támadott. Nem értettem, miért teszi ezt. Barna Hajú gyorsabban kapkodta a levegőt, izzadtság csurgott végig a nyakán. Ó, milyen furfangos! Forradásos csupán kifárasztotta vetélytársát; majd mikor elérkezett a megfelelő időpont, záporozni kezdtek az ökölcsapások és rúgások. Nem hiába mondják, hogy a harchoz ész kell.
   Körülbelül még két perc telt el, mire Barna Hajú egy balhorog után padlóra került. Próbált felállni, folytatni akarta a csatát, mert a jó harcos nem adja fel, ám már nem volt elég ereje ehhez, Forradásos győzött.
   Az emberek kitörő örömmel fogadták a győztest. Magával ragadott a lendület, közelebb mentem a tömeghez, kiabáltam, éltettem Forradásost. Elképesztő ez a férfi, brutális, ahogy küzdött. Vér csorgott végig az állán, sok-sok új seb borította testét, mégis mosolygott. A körülötte állókat nézte, majd tekintete megállapodott rajtam; széles vigyort villantott rám. Kicsit elpirultam, de betudtam a gesztusát annak, hogy a srác jó megfigyelő, és rögtön kiszúrta az új lányt személyemben.
   Még kombináltam volna, de a vállamon Constantia kezét éreztem.

Constantia

   – Indulnunk kell! Egyébként... tetszik neked, vagy mi van? – kérdeztem Tatinától, akit láthatólag eléggé érdekelt a nagydarab fickó. – Ha valaki ilyen jól harcol, abba egyből beleesel? – mosolyogtam. – Várj csak! – Felrohantam a körszínpadra, ahol a nagydarab fickó állt.
   – Consty! Tudod, hogy ellened nem állok ki! – fogta a fejét. De az engem csöppet sem zavart. A tömeg ujjongott, hogy egy hozzá képest olyan apró fel mer a színpadra menni.
   – Na mi van? Csak nem félsz tőlem, Edgard? Tatinának bejössz! – kacsintottam. Tatiana a fejét rázta, és majdhogynem olyan vörös lett, mint az én hajam.
   – Na jól van! A te kedvedért nem váglak egyből a földhöz! – kezeit erősen összecsapta, és birkózó állást vett fel.
   – Mivel kicsi vagyok, nálam élnek a szabályok, ugye? Használhatok eszközt?
   – Ahogy akarod, kicsikém. De a végtagjaim maradjanak meg – nevetett, és mindketten a harangszóra vártunk. Mindenki nagy elánnal ordított, alig lehetett túlharsogni a másikat. Csak lassan húztam elő Cretatist, és egy fehér ronggyal törölgettem.

   A harang megszólalt, én pedig halálos nyugalommal álltam, és vártam, míg Edgard támad. Sokévnyi tapasztalatból sem tudja, én hogyan taktikázom. Simán levághatnám az összes végtagját, mégis elnéző vagyok vele szemben. Kiskoromban ő tanítgatott a harcművészetre, és egyszerűen túlnőttem rajta. Kardot rántott ő is, majd izzadt homlokát megtörölve nekem támadt. Egész jó passzba volt, mert csak a tízedik lendületemmel tudtam őt leteríteni a földre. Nyakánál a kardom vége éktelenkedett, és pár karcolást ejtettem rajta. Ő sem kegyelmezett, a ruhám aljrészét tisztára hazavágta. Szemét dög!

   – Ezért még megfizetsz! Tudod, milyen drága volt? És hogy honnan jött? – A harang újra megszólalt, de erre mindenkinek a lelkesedése leapadt. Elballagtak az emberek, és velük együtt mi is lementünk a nézőtérre. Tatiana csak pislogott, én meg útközben megnyugtattam, valahonnan innen merítem az ötleteket, és a harci technikáimat.
   – És? Hova akartok menni ezek után, lányok? – kérdezte Edgard, és a falu közepén való nagy kútból egy vödör vizet húzott fel.
   – Azt gondoltuk, te majd segítesz.
   – Hogy én? Még is miben?
   – Segíts Tatianának a harcművészetben! Nem veszem hasznát, ha elfut, vagy megijed egytől.
   – Először vagy itt? – kérdezte Edgard Tatianától, aki csak hevesen bólogatott. – Amennyit tudok, megteszek. Segítek. Hamarosan ebédidő. Gyertek hozzánk, ma valami finommal készült Annabelle a tiszteletemre. Tudta, hogy én fogok nyerni – súgta nekem oda bizalmasan.

   Az Edgárdékhoz vezető út során Tatiana megkérdezte, hogy kiről is beszélt Ed, egyszerű válasszal azt feleltem, hogy a lánya.
   – Meghalt a felesége a tűzvészben. A lánya a legfontosabb neki. És szerintem kölcsönös az érzés. – Edgard hátrafordult, mert tudta, hogy róla beszélünk. Csak mosolygott, majd ajtót nyitott nekünk, ahol egy kedves, fonott hajú lány állt, kezében söprűvel.
   – Édesapám! Hát megnyerte a küzdelmet? És ők kicsodák? – Az asztalon a meleg étel illatára csorogni kezdett a nyálam, de úgy éreztem, Tatianának is megjött az étvágya.
   – Előbb az étel, utána beszéljünk! – Majd neki is láttunk a levesnek, aztán a másodiknak. Örömmel hallottam, hogy Edgard segít Tatianának felkészülni, és hogy végre csapattársamként tekinthetek rá.

Tatiana

   Constantia nem egyszerűen heves természetű.
   Constantia őrült.
   Ki hitte volna, hogy kihív egy olyan férfit, mint Edgard? Hiába lenne harminc év tapasztalatom harcvívásból, eszem ágában sem lenne kiállni ellene. Na mindegy, ezen nem járattam tovább az eszemet, elvégre az emberek különböznek. Meglepő, hogy Constantia és én mennyire hasonlítottunk egymásra külsőleg: mindkettőnknek hosszú, vörös haja volt, az arcvonásaink is hasonlítottak, bár az ő arca leginkább szigort és fegyelmet mutatott, addig az enyémen maximum az feltűnő, hogy folyton vigyorogtam. Az ő szeme sárgás-vöröses, az enyém kék. Mindketten vékonyak voltunk, testalkatunk sportos (bár én annyira nem erőltettem meg magamat a hatás fokozása érdekében).
   Viszont belsőleg alig találtam közös pontot. Mindenesetre más körülmények között nőttünk fel, neki egyáltalán nem volt idilli az élete, nekem igen.
   Szerettem volna megismerni ezt az Edgardot. Az ebéd alatt megfigyeltem az arcát, a gesztusait, a viselkedését: szimpatikusnak tűnt, bár ennyi alapján nem merném elkönyvelni jófiúként. Bármennyire diszkréten bámultam, a lányának, Annabelle-nek feltűnt, hogy néha-néha sejtelmesen rásandítok, és biztos valami hátsó szándékot sejtett: széles vigyorra húzta a száját, majd kiöltötte a nyelvét. Elpirultam. Nem tudom, miért. Csak úgy jött. Szerencsétlenségemre ezt Constantia és Edgard is észrevette.
   Reméltem, hogy nem gondolnak semmi rosszra. Nem hittem a tündérmesékben, nekem el ne kezdjék magyarázni, hogy szerelmes vagyok, vagy ilyesmi, mert elhányom magam.
   Mellesleg hány éves lehetett? A lányát olyan tíz-tizenkettőnek saccoltam, és tegyük fel, hogy akkor született, mikor Edgard a huszadik esztendejét töltötte. Az harminc-harminckettő. Nem túl biztató.

Constantia

   Az ebéd után mindenki jóllakva hátradőlt. Annabelle elmosogatott, miközben mi épp azt beszéltük, milyen technika lenne jó Tatianának.
   – Valami kard! – csillant fel a szemem.
   – Nem jó. Nincs meg hozzá a testtartása. Ha már itt járunk, a tiéd sem valami tökéletes – hajolt közelebb hozzám Edgard.
   – Mintha te annyira jeleskednél mindenben, Ed.
   – Nem számít. Esetleg tudsz valami közelharcot? Kungfu? Karate? Netalán... Box?
   – Ed! Minek nézed te! Nem birkózó! És nem is idevalósi! Hagyjad már!
   – Én csak próbálok segíteni.
   – De box? Most komolyan!
   – Miért? Téged is kardvívásra és önvédelemre tanítottalak hat éves korodtól - kezdett vitázni Ed, amihez most semmi hozzáfűznivalóm és életerőm nem volt. Tatiana-hoz fordultam, és meg akartam kérdezni, akkor mi lenne a jó, mikor egy csillogó fényes dolgot láttam meg a kabátja száránál. Érdekelt, mi lehetett az a fémszínű dolog, így hát megkérdeztem.
   – Mi az ott? Fegyver? – A szemeim megcsillantak, és reményt láttam. Biztos jó lövő, de eddig hogyhogy nem tudtam róla?!

Tatiana

   A fenébe, lebuktam! Nem voltam elég elővigyázatos. Miért pont most kellett észrevennie a pisztolyt? Kínosan éreztem magamat, mert elhallgattam valamit, ami talán a jövőben fontos lehet, csupán azért, hogy legyen egy titkos ütőkártyám arra az esetre, ha kiderülne, Constantia áruló. De elhozott ebbe a faluba, ahol – viszonylag – biztonságban éreztem magam; nem mondhattam azt neki, hogy: "Ja, ez? Ó, semmiség, csak nem bízok benned, ezért tartom kéznél." Rémesen hangzik. No, akkor kezdjünk el zagyválni.
   – Szóval az úgy volt, hogy felébredtem ott az erdőben, ahol te is – böktem Constantiára –, fogalmam sincs, hogy kerültem oda (apropó, te mit kerestél ott?), aztán később észrevettem, hogy valaki egy pisztolyt rejtett el, de nem akartam szólni, mert nem tartottam fontosnak. Illetve, tudom, hogy egy zombilakta vidéken fontos lehet egy lőfegyvert magunknál tartani, hiszen bármikor megtámadhatnak, ezzel pedig könnyen lehet irtani őket, de féltem, hogy meg fogsz ijedni, vagy ilyesmi, mert tudod, nem ismerjük egymást, kemény időket élünk, én pedig azt szerettem volna, ha te száz százalékban biztos vagy abban, hogy én...
   – Jó ég, mindig ennyit beszél? – hallottam Edgard kérdését, aki Constantiára nézve suttogott.
   Constantia helyeselt, Annabelle elnevette magát. Úgy látszik, ez a csaj szeret rajtam mulatni.
   – Jó, ha ennyire zavar, akkor nem fogok megszólalni. – A hüvelyk- és mutatóujjammal jeleztem, hogy becipzároztam a számat.
   – Meg ne sértődj, nem bánt téged senki. Ezek szerint nem tudsz lőni, ugye?
   – Nem, de biztos vagyok benne, hogy meg tudom tanulni; jó a látásom, és sok filmben láttam, hogyan csinálják...
   – Oké, elég! – Constantiához fordult. – Szerintem először edzést kellene tartani neki.
   – Ne beszéljetek már úgy, mintha itt se lennék! – kértem ki magamnak.
   – Akkor készülj fel – mondta, miközben visszafordult hozzám –, hogy kemény napok várnak rád. Vért fogsz izzadni, de a végén olyan gyors leszel, hogy minden zombit legyőzöl.
   Keserű arcot vágtam. – Remek. Alig várom.
   Constantia és Edgard szája kegyetlen mosolyra húzódott. Végem van.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés