Constantia

   Másnap korán hajnalban felébresztettem Tatianát, aki csak akkor fordult a másik oldalára. Ed jött be a szobába, hogy induljunk.
   – Ed. Nem tudom elégszer megköszönni, mennyire hálás vagyok, amiért itt lehetünk.
   – Ugyan! Ne hozd már megint fel ezt! Tudod, hogy te is családtag vagy! – boxolt egyet a bal karomba. – Na, mi lesz? A kedves és szószátyár barátnőd nem akar felkelni? – A fejemet ráztam. Azzal Ed odament Tatianához, és szája elé kürtöt formázott, ezzel beleharsogott a fülébe. Tatiana csak a fejét fogta és nagyra nyílt szemével nézett kettőnkre.
   – Ideje ébredni, Csipkerózsika! – szólt Ed, majd lerongyolt az emeletről.
   – Siess! Van öt perced elkészülni. Nem fogunk kegyelmezni neked – kacsintottam, és én is az ajtó felé vettem az irányt.

   Elkészülve a Gyakorló Pályák felé vettük az irányt. Az emberek nyüzsgése mindennapos volt, és valahogy ez a falu undort és megnyugtatást keltett bennem. Mindenhol mocsok volt, bűz és szenny, de akkor is szerettem, hiszen védelmet nyújtott a zombik ellen. A nagy vaskapuk fedték el a hosszan elnyúló, köves utat. Egy teremhez hasonlított a Gyakorló Pálya, ami első benyomásra nyomasztónak tűnhet, de egy idő után az embernek fel sem tűnik.
   – Na kicsi! Elmondom a szabályokat, jól figyelj! – Tatiana mellett elhaladva összenéztünk. Ő még nem is sejtette, mire készülünk. – Ezzel a tréninggel kezdtem Consty edzését is. Ne ijedj meg, de a kedves barátnőd egy veszett dögöt fog rád küldeni, a lényeg az, hogy használd azt, amid van, és próbáld meg nem kikerülni, és futóversenyt játszani vele! A pálya közepén találsz egy csákányt és öt darab fabotot, illetve a fegyveredet. Ha baj van, segítünk. Ne aggódj, fent leszünk a nézőtéren! – Ed felfelé mutogatott az ujjával, mikor befejezte a mondandóját felém intett, hogy kiengedhetem a ketrecből a zombit. Egyből elugrottam, majd Tatina felé tereltem. Ordítottam neki, hogy vigyázzon, erre ő megpördült, és futásnak eredt a terem közepe felé.

Tatiana

   Na várjunk csak, erről nem volt szó! Az ég szerelmére, két nappal ezelőtt átlagos tizennyolc éves lányként éltem az életemet, erre most rám szabadítanak egy őrjöngő zombit, aki ha megharap – legalábbis gondolom; így szokott ez lenni –, átadja nekem a kórt, amiben szenved, és… Nem tudom, mi lesz velem. Megmarad még a tudatom?
   Rá akartam szólni Edgardra, hogy ez nekem meredek, egy teljesen más világból csöppentem ide, kell egy kis idő, míg felzárkózok, ám Constantia kiengedte a szörnyet, felém terelte, aztán magamra hagyott, az a dög pedig egyenesen felém tartott. Szerencsére nem blokkoltam le, mint ahogy sok ember tenné vészhelyzetben; mintha a véremben lett volna a menekülés, futásnak eredtem a fegyverek felé. Először a pisztolyt akartam felvenni, de rájöttem, hogy voltaképpen mégsem tudom, mit kell vele csinálni, hogy lőjön, úgyhogy megragadtam a csákányt, magabiztosan a zombi felé fordultam, egyenesen a szemébe néztem, és…
   Basszuskulcs, nem bírtam megemelni a fegyvert! Könyörgöm, ennyire nem lehetek béna! – korholtam magamat, és pár pillanatra lefagytam. A zombi egyre közeledett, pár méter választott el csupán, úgyhogy az egyetlen lehetőségemet használtam ki: fogtam a botot, majd felkészültem lelkileg, hogy én most rá fogok rontani.
   No, legalább a szándék megvolt.
   Egy méter választott el minket, és – végre – cselekedtem: akkora erővel, amekkorával csak tudtam, az arcára csaptam a bottal. Megtántorodott, és úgy tűnt, megsérült, ámde hamar összeszedte magát, és megharapott, nem voltam elég gyors.
   Arra emlékszem, hogy rettenetesen megijedtem. Talán elájultam, nem tudom. Eltelt egy kis idő, kinyitottam a szememet; Edgard és Constantia mellettem guggolt, és volt ott még egy férfi is – a zombi, aki újra emberré vált.

Constantia

   – Tati… HÉ! Kelj fel! – Nagy erővel ráztam Tati vállát, hogy újra észhez térjen. Nem kellett neki sok idő, felült, és csak a fejét fogta.
   – Ez… meg… mi a fészkes fene volt? – kérdeztük szinte egyszerre Eddel, de Tatiana sem tudta, miről lehetett szó.
   – Figyelj! Ha valami hókuszpók varázsló vagy, jobb, ha az elején közlöd! – jegyezte meg Ed.
   – Basszus! Ez az izéé… ez… ember lett miattad! – hitetlenkedtem, és közben a pasasra néztem, aki anyaszült meztelenül állt mellettünk, és úgy, mintha kimosták volna az agyát egyszer.
   – Semmire sem emlékezhet, ahogy Tatiana sem – kezdett bele Ed. – Tapasztaltál már ilyet korábban? Hogy fények törnek elő belőled, és meggyógyítod az élőhalottakat?
   – Ez szerintem… rohadtul nem volt vicces! – fűztem hozzá.
   – Nem is annak szántam, komolyan beszélek. Cicus! Figyelj! Jobb, ha elmondod,  mielőtt a Tanács eljön érted, és bezárat. Érted mit mondok, ugye? – Leguggolt Tatiana mellé, és a vállát veregette. Én pedig csak értetlenül néztem ki a fejemből. Ő… egy varázsló? Egy mágikus lény, aki gyógyít? Vagy MI A FRANC?

Tatiana

   Hitetlenkedve néztem Constantiára, mert először nem értettem, miről beszél; aztán észrevettem az embert, aki előzőleg még zombi volt, most meg normálisnak, gyógyultnak tűnt. Örültem volna, ha meg tudom magyarázni a jelenséget, de eddig a percig fogalmam sem volt róla, hogy különleges képességgel áldottak meg.
   – Nem… nem tudom, hogy történhetett – dadogtam. – Egyszer csak ez a dög megharapott, aztán arra emlékszem, hogy Constantia rázta a vállamat, és megláttam ezt az… ezt az… embert – mutattam a férfira. – Esküszöm, fogalmam sincs, mi történt, eddig fogalmam sem volt róla, hogy egyáltalán létezik a kór, éltem a hétköznapi életemet, iskolába jártam és tanultam, és egyszer csak arra ébredek, hogy egy teljesen új világban vagyok, azt se tudom, mi folyik körülöttem, és minden egyre bonyolultabb. – Kipislogtam a könnycseppet a szememből; nem szabad sírnom, biztattam magamat. Kétségbeesett voltam, nem tudtam, mit tegyek.
   – Mi az a Tanács? Hogy értitek, hogy bezáratnak? Nem tettem semmi rosszat, könyörgöm! Még csak nem is tartozom ehhez a faluhoz…

Constantia

   – Hé! Először is nyugodj meg! Nem értem, mit mondasz! A Tanács az olyan, mint ami nálatok volt a Hivatal. Oda fut be minden fontos információ, ők "tartják fent" az életben maradottakat. Magyarul ők irányítanak. – Felsegítettem a földről Tatianát, majd megpaskoltam párszor a hátát. Szegény eléggé ki volt borulva. Ahogy őt néztem, elgondolkodtam rajta, milyen lehet normális életet élni. Harc, nyálfolyató zombik és menekülés nélkül. Nem tudom, milyen érzés lehet iskolapadban ülni, vagy egyáltalán barátkozni. Azt is hiányoltam a csekély éveimből, hogy meleg vacsorával várjanak haza. Ezeket még sosem tapasztaltam, és valószínűleg már nem is fogom. Viszont nem panaszkodhatok. Nem unatkoztam egy percre sem. Amikor épp nem kiképzésen voltam, zombikkal harcoltam, a bajbajutottakon segítettem, és eleve hasznosnak éreztem magam. Nem volt szükségem arra, mit jelentenek az algebrai kifejezések, mikor szorzunk egy egyenletben. Az életem teljes volt még így is.
   – Viszont én nem nagyon szimpatizálok azzal a féreg odúval! – tettem hozzá mellékesen.
   – Ezt úgy akarja érteni, hogy szerinte a Tanács keze piszkította el a falut, ami szerintem is igaz – fűzte hozzá Ed. Teljes mértékben igaza van!
   – Úgy tesznek, mintha semmiről sem tudnának, de szerintem titokban ők mozgatják az egészet, és ez rohadtul feldühít! – Egy kavicsot rúgtam el jó messzire. Szemeimből pár könnycsepp csorgott ki. Elfordultam, mert nem akartam Tatiana mellett gyengének mutatkozni. – Gyűlölöm az egész szervezetet! Biztos ők vitték el! És lehet, hogy már nem él! Csak ők tudják, hol van a húgom, Hope! – fakadtam ki végül, majd a sokk hatására elrohantam. Nem bírtam idegekkel feldolgozni az eseményt. A kútból egy fél vödör vizet magamra locsoltam, és próbáltam megnyugodni. Segíteni azokon, akik még azt sem tudják, hol is vannak. Néha nálam is eltörhet a mécses, és akkor mindent megégethet, ami az útjába kerül.

Tatiana

   Eleinte azt hittem, Constantia egy érzéketlen lány – illetve ez nem is találó szó, inkább azt mondanám, hogy könnyen elfojtja az érzéseit, és ennek köszönhetően néha úgy tűnik, nincsenek benne érzelmek. Be kellett látnom, hogy tévedtem. Egyáltalán hogy is juthatott ilyen butaság az eszembe? Nincs olyan ember a világon, aki állandóan hideg fejjel róná a számára kijelölt utat. Constantiával sem volt ez másként: megedzette az élet, de néha neki is ki kellett adnia a gőzt, neki is voltak mélypontjai. Sikerült belecsöppennem egybe: kicsit furdalt a lelkiismeretem, mert – ha akaratlanul is – nekem köszönhetően borult ki. Még nem ismertem annyira, hogy tudjam, efféle helyzetben miképp cselekedjek: menjek oda, vigasztaljam, vagy hagyjam, hogy kicsit letegye a lelki terheit, majd újult erővel tovább cipelje? Még mit ne! Megpróbálok segíteni neki, határoztam el.
   Odamentem hozzá, a kút mellett üldögélt, a vállára tettem a kezemet. Bizonytalan voltam, de végül úgy döntöttem, lehuppanok mellé. – Nagyon sajnálom, ami a húgoddal történt. Nem várom el, hogy beavass a részletekbe, csak azt szeretném, ha tudnád, rám számíthatsz; még akkor is, ha egy béna, nagyszájú, ostoba lány is vagyok, aki egyáltalán nem ért a harchoz. Majd meglátod, hasznossá teszem magam, és szétrúgjuk a szemetek seggét!

Constantia

   Hosszasan figyeltem Tatianát, amíg kavarogtak bennem a gondolatok. Végül is ő az egyetlen lány, akivel két óránál több időt töltöttem már el, és nem is veszélyes rám. Úgy gondoltam, ideje kitárulkozni résziben valakinek.
   – A húgom, Hope, talán három éves volt, mikor a szüleinket az égő város hamuvá perzselte. Nagyon sírtam, nem tudtam, mi legyen, vagy hogy mi fog történni. Iszonyatosan kétségbe voltam esve, de mikor megláttam a jobb oldalamon Hope-ot, minden gyengeség kiúszott belőlem, és erősnek tetettem magam miatta, hogy ő ne érezzen fenyegetést. Ahogy tudtam, megpróbáltam megvédeni, de akkoriban gyenge voltam, és könnyen a földre tudtak hajítani. Most viszont már más a helyzet… a bosszú az, ami hajt! És hogy végre visszakapjam az életemből azt a részt, amit elvettek tőlem. Bocs, hogy csak úgy elrohantam. Folytassuk a kiképzést, vagy mára ennyi elég volt? Esetleg csináljunk valami szórakoztatatót? – törölöm meg a szemem. Akkor látom csak, hogy Tatiana a hátamra tette a kezét. Enyhe mosoly villant át az arcomon.

Tatiana

   – Nagyon sajnálom, ami a húgoddal történt, én… Nem is tudom, mit mondjak… –
A szórakoztató szóba kapaszkodtam. – Mit értesz a szórakoztató alatt? – kérdeztem mosolyogva. Edgard közben lelépett, nem követett minket.

Constantia

   – Nos, van a tábornak egy olyan része, ahova a magunk korabeliek mennek. Van ott minden! Tányérlövés, mulatságok, eszem-iszom, táncolások. Az emberek nem mindig szeretik a magányt. Oh… és ha jól tudom, van egy cirkusz csoport is az erdőben. De nyugi, az még a táborhoz tartozik, és ott általában nincsenek zombik. Főleg nappal – kacsintottam Tatianára, és elindultam azon a köves úton, ahol egy kis fatáblára bohóc fejet festettek. Ezzel jelezve, arra csak vidámság, és móka lehet…

Tatiana

   – Az eszem-iszom jól hangzik – feleltem, aztán követtem Constantiát. Elgondolkoztam. – Túl béna vagyok ahhoz, hogy magam is részt vegyek a cirkuszban, viszont szívesen megnézném, hogyan mulatnak az itteniek. Először azt hittem, mindenki szomorú lesz, mert világvége hangulat meg ilyesmi, de aztán megismertem Edgardot – egy pillanatra megálltam, elméláztam, vajon most mit csinálhat –, téged, és látszólag a többiek is vidámak, és... – És Constantia félbeszakított, mert sokat dumáltam.

Constantia

   – Állj! Sok a duma – mosolyogtam. – Mi lenne, ha vennénk valami kaját, aztán megnéznénk a vásárt, amíg az előadás el nem kezdődik? – Tatiana helyeselt, majd bementünk az emberek sűrűjébe. Rengeteg illat csapta meg az orrunkat, de engem leginkább a kürtöskalács és a sült húsok érdekeltek. Oda is rohantam az eladóhoz, hogy vegyek egyet Tatianának is. – Nem bánod meg, ha ebből eszel! Isteni! – Fél kezemmel már a finom süteményt ettem, a másikban pedig az aprót tettem el. – Tessék, kóstold meg! – majd oda nyújtottam Tatianának az ő adagját is. Körülbelül fél óra telhetett el a bóklászással, és a semmittevéssel. Igazán jó volt kikapcsolódni. Úgy éreztem, hogy végre élek! Ekkor megpillantottam azt a személyt, akit legszívesebben százféle módon kínoznék meg. Louis. Louis, mint tolvaj. Louis, mint arrogáns barom. És Louis, mint a barátom… Tatiana épp a táncosokat nézte, én meg elrángattam onnan, azzal az indokkal, hogy rosszul lettem. Mert így is volt.

Tatiana

   Nagyon tetszett a rendezvény. Komolyan, nem gondoltam volna, hogy egy zombilakta helyen rendeznek ilyesmiket – meg úgy általában: élnek és elvannak. Csak közben néha futniuk kell az életükért. Szuper. Habár még mindig hiányzott az otthoni kényelem.
   Constantia rosszulléte hirtelen jött, először megijedtem, aztán gyanakodni kezdtem. Ő nem olyan lány, aki csak úgy rosszul lesz. Vagy legalább is azt hiszem.
   – Mi a baj? – kérdeztem, mert tényleg sápadt volt és úgy tűnt, mintha… Ideges lenne.

Constantia

   – Öh… semmi. Vagyis… de. De ezt hosszú lenne elmagyarázni. – Újra arra a helyre néztem, ahol utoljára láttam Louist. De nem volt sehol. Lassan kifújtam a levegőt, és ekkor megszólalt valaki mögöttem.
   – Na, hadd Constallájam itt a szitut! – Még mindig mély hangja volt. Hirtelen hátrafordultam, és idegesen az arcába kaptam.
   – Mi a francot keresel te itt? – ordítottam. Elővettem a kardomat, és a nyakának szegeztem. – Van egy perced, hogy elmondjad, mit keresel itt. Különben… – Enyhe vágást ejtettem a nyakán.
   – Hé! Nyugi! Békés szándékkal jöttem! És amúgy sem én vagyok a rosszfiú, hanem azok, akik ebbe az egészbe teremtettek! Szóval vedd le rólam a kardod! – A kezével elütötte, és a hegy pontosan a földbe fúródott. Gonosz mosolya átvillant a nyomorult fején, majd megfogta mindkét kezem, és leszorította. Jobb kezével pedig felemelte az államat.
   – Még mindig haragszol? Istenkém! Miért vagy ennyire önfejű? – nevetett. Azt hittem, fellököm. – Áhh… de aranyos barátnőd van! De… még egyszer sem láttam a faluban! Talán egy szigorú apa gyermeke, és most először engedte ki, hogy aztán te legyél a testőre? – Gyanúsan Tatiana felé pillantott. Közeledett felé, én erre egyből kapcsoltam.
   Megfogtam a vállát, és próbáltam kicsavarni. Mikor ez nem sikerült, az új gáncsolásomat vittem véghez, amiben az egy bökkenő az volt, hogy magam estem el. A sok bénázásom ellenére mindezt meguntam. Lassan elsétáltam a kardomig, és egy szép hajítással abba a fába küldtem, ahol álltak. Egyikőjüket sem találtam el, de jól rájuk hoztam a frászt. Jól átszeltem a köztük lévő távolságot, és Tatiana elé ugrottam.
   – Hagyd őt békén, te seggfej! – kitéptem a pengét az odvas fából, és magam elé helyeztem, védelmi állásban.
   – Nem unod még, Consty? Nem gondolsz a régi szép időnkre? Amikor a cseresznyefa alatt nevettél, én meg adtam a szádba a… – Befogtam a száját. Nem akartam, hogy az ő múltja és az enyém összekeveredjen, és mindez napvilágot lásson. Nem akartam már tudni róla. Tatiana halkan megkérdezte, ki ő. 
   – Egy hülye tuskó! – feleltem.
   – Helyesbítve; a barátod – mondta mutatóujját feltartva.
   – Csak VOLTÁL! – kiáltottam, amire páran oda is néztek. Tatiana pedig meglepődve nézett rám. Szerintem nem is sejthette, hogy én itt szerelmes tudok lenni. Vagy csak egyszerűen máshogy érezhetek valaki iránt…
   – Azért nem kőből van a szívem – mosolyogtam a lányra.

Tatiana

   El sem tudtam képzelni, honnan eredt ez a gyűlölet. Vajon mi történhetett közöttük? Valamin össze kellett veszniük, különben nem utálnák ennyire egymást. Kicsit hasonlítottak azokra a szerelmespárokra, akiket régebben ismertem (régebben? három-négy napja…): nyalták-falták egymást, aztán a legnagyobb ellenségekké változtak. Habár… nem tudtam elképzelni Constát, miközben egy romantikus fiúval etyepetyél.
   – Hé, hagyd békén! Fogd fel, hogy most már vége van a köztetek lévő szerelemnek. Constantia mostantól nem vesztegeti az idejét veled, keres magának egy új barátot, aki nem ilyen bukó, paraszt, mint te! – Nagyon belelendültem. Ökölbe kellett szorítanom a kezemet, nehogy pofon vágjak egy olyan embert, akit nem is ismertem. Tulajdonképpen nem tudtam, mi volt köztük. Na mindegy, mondtam a magamét. – Kérlek, menj innen! – parancsoltam határozottan.
   – A Tanács biztos örülni fog a hírnek, hogy egy új lány érkezett a menedékhelyre – mondta gonoszan vigyorogva a fiú.
   Elsápadtam. – Ugye nem fogsz szólni? Nem kellene… – nyögtem. Eszembe jutott a különleges képességem, amit nem lenne jó leleplezni. Nem akartam, hogy bezárjanak és kísérletezzenek rajtam. Vártam, mit felel erre.

Constantia

   – Az lenne életed utolsó napja, Louis! – vágtam közbe.
   – Bocsánat, ha szólni mertem! Kegyelmezzen, Úrnőm! – játszotta túl a szerepét. Kedvem lett volna pofon vágni, de hagytam, hadd tegye a szépet.
   – Viszont szerintem már biztosan rájöttek, hogy új van köztünk. És meg fogják találni...!
   – Tudom – szomorú szemmel néztem Tatianára. – De meg fogom védeni! – erősödtem meg. 
   – Úgy, mint Hope-ot? 
   – Kivágom a szíved a helyéről… – elkomorultam. Eddig még nem esett szó a húgomról, és Louison kívül senki sem tudott róla. Megint eszembe jutott az a kép, ahol elráncigálják tőlem, és kivert a víz is. Csak néztem magam elé. Hope volt a gyengepontom.
   – Figyuzz, nem akartalak megbántani, vagy valami… én csak… – közeledett felém, de elhátráltam a karjától.
   – Most… ne! – Megfogtam Tatiana karját, majd visszavezettem a tábor közepére. Azt gondoltam, hogy az a sok ember meg tudja hozni a kedvem az ünneplésre, de csak még szarabbul éreztem magam. "Ők boldogabbak, mint én." – gondoltam. És ez dühített. De nem akartam mindig ilyen gyenge maradni Tatiana előtt, így maszkot cserélve ismét jókedvűnek mutattam magam, míg a nagykapun nem dörömböltek.
   Hangos sziréna, és fénycsóvák tükröződtek be a keményfedelű kapun. Tudtam, miért jönnek. Hogy újból embereket vihessenek a kísérleteik céljából. Vagy mert tényleg rájöttek Tatiana kilétére, és most őt keresik. Gyorsan kellett cselekednem.
   – Figyelj! – Két közre fogtam Tatiana vállát, és a szemébe néztem. – Louisszal menjetek el innen, a hátsó kijáraton! Nem sokára utánatok megyek. De le kell itt nyugtatnom a népet. Szóval menjetek! – Ellöktem, amilyen erősen csak lehetett, és a fiúra néztem. Bízni akartam benne, csak most az egyszer. Pár percig egymásra néztünk, és hallgatólagos megegyezés alakult ki köztünk. Én a Tanács embereinek vetettem magam, míg ők szépen elmenekültek. És ez így volt rendjén. Nem akartam, hogy Tatianának bármi baja essen.

Tatiana

   Először is: nem bíztam Louisban. Az előbbi megnyilvánulása után nem tudtam pozitívan gondolni rá, elvégre fel akart adni a Tanácsnál. Féltem az jövőtől, a harctól, a rengeteg zombitól; igazán nem hiányzott az életemből egy olyan alak, aki bármikor hátba szúrhat. Végül is mindegy, bekövetkezett, amitől annyira féltem: jöttek a tanácstagok. Fogalmam sem volt, hogy miattam-e (nem voltam annyira egoista, hogy azt higgyem, ennyire fontos vagyok), vagy valami másért, de nem is érdekelt.
   Louis mellett futottam egy ideig. Azon morfondíroztam, hogy mennyire gerinctelen vagyok: Constantia megvédett, tanított, én meg egyszerűen hátat fordítottam neki. Na azt már nem! Nem lehetek ennyire gyáva. Hirtelen megálltam, és egy másik irányba kezdtem rohanni – Edgard háza felé. Reméltem, hogy otthon találom.
   – Hé, te! – kiáltott utánam Louis, majd elfeledve, hogy az előbb mit akart velem tenni, követett. – Hová futsz?
   – Segítségért – vetettem oda neki. Az olyan emberekkel, akiket nem kedveltem, nem beszéltem sokat. Hmm… talán kedveztem nekik ezzel. Mindegy.
   Nemsokára elértünk az ismerős házhoz. Meg kellett állnom, hogy kifújjam magam, mert nem voltam elég jó formában, könnyen elfáradtam egy kis futástól. Pár pillanat alatt elég erőt merítettem ahhoz, hogy folytassam az utamat. Nem kellett az ajtón dörömbölnöm, hiszen pár perc múlva maga Edgard rontott ki, ijedtnek, sőt kétségbeesettnek tűnt, és mintha keresett volna valamit.
   – Nem láttad Annabelle-t? – kiáltotta, mikor meglátott. – Valaki nem látta a lányomat?
   Világos, hogy nem volt a házban, különben megtalálta volna. Segítettem neki átfésülni a környéket, de hiábavalónak tűnt, a kislányt elnyelte a föld. Edgard tombolt: ordítozott, mindent felforgatott – eredménytelenül. El sem tudtam képzelni, mit érezhetett. Még sosem vesztettem el senkit. Constantia jelent meg hirtelen mellettem, a vállamra tette a kezét. Rám förmedt, hogy miért nem mentem biztonságos helyre, erre elmagyaráztam neki, mi a helyzet:
   – Annabelle eltűnt, nem találjuk sehol!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés