Constantia

   – Micsoda? Annabelle? Hol kéne ketté szednem ezeket a mocskokat? – hadonásztam a kezemmel.
   – Erre nem érünk rá, Constantia! Meg kell találnom a lányomat! – Ed vörös arccal fújta a szövegét annyira, hogy még az erek is kidagadtak a nyakán.
   – Megtaláljuk, ne aggódj! – Itt a jó szó nem segített, és nem is tudtam, hol kezdjük a keresést. A tábor felforgatva állt, és egyetlen nyomunk sem volt. Felmentem a nagy dombra is, hogy körbenézzek, de a tömeg elnyelhette.

   – Nézzétek! – kiáltott fel egyszer csak Ed. – Ott viszik azok a dögök! – Majd a hang irányába fordultam. És tényleg. Annabelle egy férfi vállán nyugodott. Valószínűleg elkábították valamivel. Ed nekiindult, és őrjöngött. Mi meg utána.
   – Ne felejtsd el, mit tanultál Ednél! Még ha csak keveset is, de remélem, hasznos dolog volt neked. – Ezt mondtam neki útközben. A lábunk már fájt a sok futástól, de nem álltunk meg, míg el nem értük a fekete dzsipet.
   Én még gyorsan meg tudtam ragadni a csomagtartót. Tatiana a nyomomban loholt, és elkaptam a kezét. Együtt ültünk már a kocsin. Edet útközben lehagytuk, de mi megígértük neki, hogy visszahozzuk Annabelle-t. Ekkor eszembe jutott egy jó ötlet. Egy talált, barna takaróval letakartam magunkat, és a kis lyukakon figyeltem, merre mehet a kocsi. Túl hosszúnak tűnt az út, de mikor megérkeztünk, ideges lettem.
   Láttam, ahogy beviszik egy nagy központba Annabelle-t. Elmagyaráztam gyorsan Tatianának a tervem.
   – Úgy lesz, hogy te fedezel, én pedig előre megyek. Ha látsz egy őrt, vagy aki támadni készül, öld meg! Itt nincs más esélyed. Figyelj mindenre, és mindenkire, de legjobban a környezetedre! De most menjünk, mert elveszítjük a nyomokat. – Azzal megindultunk a hátsó bejárat felé. 

Tatiana

   Megborzongtam az ölés szó hallatára. Elég hullát láttam az utóbbi időben, bőven elegendő volt a borzalmakból. Sajnos ez nem egy játék, ahol megnyomok egy gombot, és máris kilépek; ez a valóság, ahol küzdenem kellett. Nem ismertem Annabelle-t, csak egy vacsora erejéig láttam, de nem akartam, hogy kísérletezzenek rajta. Szép és kedves kislánynak tűnt, aki szerette az apját.
   Constantia ment elöl, én egy kicsit lemaradtam, és a környezetet pásztáztam. Hófehér csempék borították a padlót, a fal is ugyanilyen színű volt. Mint egy diliház. Elővettem a pisztolyomat, de megint szembesültem azzal a ténnyel, hogy nem tudom használni. No sebaj, a kezemben tartottam: végül is egy lőfegyvernek van elrettentő hatása, hátha meghátrál az ellenség ennek láttán. Az övemben tartottam egy kést is a biztonság kedvéért. Megnyugtatott a hideg penge közelsége, azzal tudnék mit kezdeni.
   Két fehér köpenyes ember (valószínűleg kutatók voltak) jelentek meg, Constantia két jól irányzott mozdulattal leütötte őket. Nem gyilkolt, arra semmi szükség. Elég ideig eszméletlenek maradnak, nem kellett miattuk aggódnunk. Tovább loholtunk a folyosón, hol jobbra, hol balra fordultunk, végül eljutottunk egy nagyobb helyiségbe. Úgy nézett ki, mint az orvosi rendelőkben a váró: székek katonás sorban a fal mellett, középen egy asztal, rajta papírok hevertek összevissza. Szemben velünk nyílt egy folyosó, kétoldalt ajtók voltak, kicsi ablakkal a földtől körülbelül másfél méternyire.
   – Merre menjünk? – kérdeztem. Valahonnan a távolból nyögés hallatszott.

Constantia

   – A hang irányába célszerű elindulni – mondtam mosolyogva, majd lassan lépkedve egy nagy ajtó felé közeledtem. Körülbelül olyan volt ez, mint a kórházakban. Be lehetett látni, de csak kettő kis résen. Az egyik lyukon én nézetem be, a másikon pedig Tatiana. A látványtól szinte egyszerre fordultunk hátra. Sejtettem, hogy végeznek bizonyos kísérleteket, de hogy addig menjenek el, hogy szétcibálják az embert…
Bár fehér volt minden, még talán a vécében a víz is, de abban a teremben mindent ellepett a mocsok. Levágott végtagok, több liter vér és megfagyott sikolyok zaja záródott oda be. Vettem egy nagy levegőt, majd Tatianára néztem. Biztos voltam benne, ha bejönne, elájulna a látványtól.
   – Nem kell bejönnöd! Sietek, és kihozom Annt! – Már a kilincsen volt a kezem, ám ekkor egy ötvenes éveiben járó férfi közeledett felénk. Csak remélni tudtam, hogy nem ő a vezető. De miért is jönne le az igazgató, ha egyszer ő úgysem piszkolná be a kezeit ilyen kényes ügyekkel? Teljes mértékben nem izgatja, mennyi ember van még a Táborban, vagy hogy mennyivel tud még kísérletezni. Emberek mindig lesznek, attól ő nem félt. Azonban egyből rájöttem, hogy mégsem az a kis beosztott, aminek először mutatta magát. A lámpa fényétől láthatóvá váltak a testvonalai. A tartása és a különleges, haditengerészeti ruhája egyből olyan kisugárzást keltett, hogy ez nem kispályás! Főleg mikor Tatiana oldalba bökött, hogy látom-e én is a két őrt mögötte. Sajnos, láttam őket…

Tatiana

   Likvidálnunk kellett a pasast és az őröket, csak utána indulhattunk megkeresni Annabelle-t. Láttam az idegenek tekintetében, hogy lenéznek minket, elvégre lányok voltunk, ők pedig férfiak. Nem számoltak azzal, hogy a hatalmas és erős Constantiába kötöttek bele. Persze ott voltam mellette én, amolyan felmentő seregként.
   A pisztolyommal próbáltam megfélemlíteni a férfiakat, de nem sikerült. Nem volt náluk lőfegyver, ami pompás, legalább nem fognak egyszerűen lepuffantani minket. Vártunk még pár pillanatot, aztán nekilódultunk; szó nélkül megállapodtunk Constantiával, hogy én az egyik őrt, ő a főmuftit fogja megverni, a harmadik pasast meg… hát, ő is majd sorra kerül, csak legyen elég türelmes.
   Nem voltam valami nagy harcos, úgyhogy nehéz menet volt. Minden erőmet összeszedtem, és egy jobb horoggal nyitottam: a férfi elhajolt, ám nem tudott kitérni a rúgásom elől. Úgy éreztem magamat, mintha egy vérszomjas vadmacska lennék. A férfi felordított a fájdalomtól, rendesen eltaláltam a combját. Büszkeség öntött el, hiszen sikerült megsebeznem, ám egyaránt lelkiismeret-furdalásom is támadt, mert nem szerettem másokat bántani.
   Alig telt el egy perc, a férfi már a földön feküdt. Elégedett voltam a teljesítményemmel. Mikor megfordultam, hogy megnézzem, mi a helyzet a barátnőmmel, elégedetten konstatáltam, hogy hasonló sikerrel oldotta meg a feladatot. Kicsit furcsa volt, hogy ilyen könnyen adták magukat, de nem gyanakodtam. – Siessünk! – sürgettem Constantiát, aztán az ajtóra mutattam, amerre eredetileg tartottunk.

Constantia

   Abban a percben nem tudtam normálisan levegőt venni. Hirtelen minden eszembe jutott. A tűzvész a faluban, az emberek, akik menekültek, és azok, akik azt művelték… a vezetőjük most előttem állt, és megszorította a karom, mikor be akartam volna menni a terembe. Egy alsó rúgással több percig mozdulatlanná tettem, és berohantam Annért. Csak a célra összpontosítottam. Próbáltam minél előbb kijutni arról a helyről. Közben hátra-hátrapillantottam, mi van Tatianával, de ő csak a szemével sürgetett. Mikor megtaláltam a lányt, teljesen eszméletlen volt. Vörös foltok voltak rajta, és a szájából zöld lé szivárgott. Gyorsan a vállaimra helyeztem a felsőtestét, és összeszedve minden erőmet, az ajtóhoz indultam. Ekkor megkönnyebbülést éreztem. Mintha az a negyvennyolc kiló csak úgy eltűnt volna a hátamról. Idegesen néztem a mellettem lévő Tatianára. 
   – Megmondtam, hogy maradj kinn, nem?! – Ő csak hevesen bólogatott, és utána mindketten elkezdtünk futni.

Tatiana

   Annabelle rettenetesen festett, de egyelőre nem volt lehetőségünk vele törődni. Eszeveszetten loholtunk a kijárat felé, az út pedig könnyűnek bizonyult, egyetlen őr vagy kutató sem került a szemünk elé. Meglepődtem, azt hittem, hogy egy ilyen építményt jobban védenek. Még akkor is, ha nincs potenciális ellenfelük: a zombik nem elég okosak ahhoz, hogy betörjenek, a falubeliek meg félnek.
   Nem sok választott el minket a kijárattól, mikor újra feltűnt az igazgató. Fogalmam sincs, hogy sikerült hirtelen itt teremnie, mikor Constantia az előbb rúgta meg és tette harcképtelenné; mindenesetre arcán ördögi vigyor volt, elállta a kivezető utat.
   – Most elengedlek titeket, de még vissza fogtok jönni – mondta sejtelmesen, aztán legnagyobb döbbenetemre félreállt, és megnyomott pár gombot egy ajtó melletti vezérlőn, kinyitotta, végül eltűnt a szemünk elől. Legalább ezzel sem kell foglalkozni, gondoltam.
   Megragadtam Constantia kezét, aki mereven állt, kapkodva vette a levegőt. Idegesnek tűnt, valami történhetett közte és az igazgató között. Valószínűnek tartottam, hogy ő rabolta el a húgát. Nem kínoztam ezzel, hanem gyorsan elrángattam. Pár pillanat múlva feleszmélt, és teljes erejéből futni kezdett, én pedig a nyomában szaladtam a biztonságos falu felé. A Nap lemenőben volt, sietnünk kellett…

Constantia

   A vörös nap sugarai erősen hatoltak a szemembe. Sietősre vettem a lépéseket, mert tudtam, ha a nap lenyugszik, minden mocskos teremtmény előjön a sötétség mögül.
   Félúton jártunk, és egy gyors pihenőt rendeltem el. Egyikünk sem bírta már a futás és közben a tehercipelés funkciót, így egy lapos, hosszú kőre fektettük Annt, aki még mindig nem tért magához. Tatiana pedig kérdezte, hogyan tovább.
   – Neh… nem tudom. Elfáradtam, és… jh… jó célpont vagyunk… nekik. – Leültem a nedves földre, és csak terpeszkedtem ott. Próbáltam erőt gyűjteni, vagy valami kis energiát kinyerni a földből; bár nem voltam varázsló, hittem az ezotériában. Dobogás hallatszott. Valakik, vagy valamik erősen… a nyomunkban voltak. A földre helyeztem a fülem, és csak hallgatóztam. Ed sokat tanított, és hasznosat is. Azt, hogy hogyan fedezd fel az ellenséged? Simán! Csak a megfelelő pillanatot kell kivárni, és támadni! Már ha tudod, honnan jön a vetélytársad.
   Ahogy hallgatóztam, egyre erősödtek a zajok. Megfogtam újból a kövön fekvő lányt, és Tatiana erejét felhasználva tovább indultunk. Egy óriási tó állta az utunkat. Nem volt időnk gondolkozni, a mögöttünk lévő úriemberek a szerveinket akarták, így Tatianára bíztam Annt, és előrántottam hűséges pengémet. Védtem őket hátulról, így nekik csak futniuk kellett. Összeszedve egy kis erőt, rájuk rontottam, és a végtagok csak úgy repültek a levegőbe. Élvezet volt nézni, azonban gyorsan vissza kellett érnünk a Táborba, így én is futni kezdtem a térdig érő, bűzlő vízben. Mikor beértem a lányokat, a segítségemmel beértünk a Nagy Kapun, az utolsó percekben. Fulladva dőltünk ki egymás mellett a földön. Az utolsó emlékem az, hogy Ed kiabál valamit, és Tatiana megszorítja a kezem. Megcsináltuk. Majd lehunytam a szemeimet. 

Tatiana

   El sem tudtam hinni, hogy vége ennek a rémálomnak! Beértünk a faluba, aztán kifulladva nyúltunk el a földön. Constának sokkal nehezebb dolga volt, mint nekem, hiszen az eszméletlen kislányt ő cipelte az út nagyobb részén, plusz harcolt is, ezért ő sokkal jobban elfáradt. Elaludt a porban. Ed futott hozzánk, örömében felkiáltott, aztán a karjaiba kapta lányát. Öröm volt nézni, ahogy újra egyesül a család.
   Sajnos ezek után nem vigadozhattunk, mert Annabelle rettenetes állapotban volt. Hívtak orvosokat, kettő Annabellékkel tartott, egy pedig Constantiához lépett. Megmérte a pulzusát, megvizsgálta, aztán elégedetten konstatálta, hogy minden rendben. Megkért, hogy segítsek elcipelni Edgard házáig. Sajnos elfelejtettem, hogy az nem kis távolság, út közben rettenetesen elfáradtam, és többször majdnem feladtam, de nem hagytam, hogy győzzön felettem a lustaság, újdonsült barátnőm megérdemelt annyit, hogy pihe-puha ágyban szunnyadjon. Az egyik vendégágyra fektettük, ahol a múltkor is aludt. Az orvos ellátott pár horzsolást, aztán azt javasolta, hogy hagyjam békén, fel fog épülni, csak pihenésre van szüksége, kimerült. Ezután elment.
   Nem volt semmi dolgom, és nem akartam Constantia felett virrasztani, mintha egy kisgyerek vagy egy haldokló lenne, úgyhogy megnéztem, mi a helyzet Annabelle-lel. Az út és a cipekedés kifárasztott, de képtelen lettem volna aludni.
   Annabelle a szobájában aludt, állig betakargatták. Az arca sápadt volt, de már nyugodtan vette a levegőt, szája nem görbült fájdalmas grimaszba. Békésnek és angyalinak tűnt. Ed mellette kuporgott, a kezét fogta, aggódó kifejezéssel figyelte az arcát. Rám nézett, aztán keserűen elmosolyodott. Szeme alatt karikás volt, őt is megviselték az utóbbi órák. Nem beszéltünk, hogy ne keltsük fel szegény kislányt, de a tekintete azt sugallta, hogy majd meg kell vitatnunk ezt-azt. Kimentem a szobából, aztán Constantiához mentem. Úgy döntöttem, elfészkelem magamat a padlón, ott fogom tölteni az éjszakát.
   A sötétség leereszkedett, de az álom nem akart jönni. Hanyatt fekve, csukott szemmel összegeztem az elmúlt napokat. Mikor belekerültem ebbe a világba, azt hittem, a barátnőm, Evelyn szórakozik velem. Ki is az a lány? Nem tudtam felidézni az arcát, köd fedte. Az addigi békés életem a homályba kezdett veszni, mintha meg sem történt volna – az itteni események pedig egyre valószínűbbek voltak. Ez a valóság, a múlt csak mese. Nem értettem, mi folyik körülöttem, még az érzéseimet sem tudtam rendszerezni. Igazából már nem vágytam a régi énemre.
   Mire mindezt végiggondoltam, sikerült elaludnom.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés