Constantia

   A reggeli hűvös szellő megcsapta az arcomat. A tegnapi napra csak homályosan emlékeztem vissza, de egy dolgot nem tudtam kiverni a fejemből. Mégpedig azt a szemét mocskot, aki előttem állt! Az ördög jobbkezét!
   A szoba jéghideg volt, és a fejem kóválygott. Ekkor láttam csak, hogy Tatiana alattam fekszik, a földön. Addig mocorogtam, míg végül csak beszélni kezdtem hozzá, bár nem tudtam, hallotta-e, amit mondtam, jólesett valakivel így látatlanban is beszélgetni.
   – Tatiana! Tudom, hogy még nem vagy ébren, csak… én egyszerűen… kérdésekkel van tele az agyam, és úgy hiszem, te tudnál rá a legjobban válaszolni. Még nem volt alkalmam jobban megismerni téged, és… én szeretném tudni, honnan jöttél, mi a kedvenc ételed, vagy hogy kik voltak a barátaid, milyenek voltak a szüleid, és hogy miért nem velük vagy igazán? Egyáltalán, hogy kerültél olyan közel hozzám és arra a helyre? Most úgy tűnhet, sokat filozofálok, de ezek csak alapvető kérdések. Olyan, mint az embernek a víz, vagy az étel. A másik iránti érdeklődés pont ugyanilyen, nem gondolod? – A kezem a plafon felé emeltem, ahol láttam a korábbi beázás nyomait. Ekkor egy kellemes hang szólalt meg mellettem.

Tatiana

   Távolról hallottam Constantia hangját, mintha elválasztott volna minket egy vastag üvegajtó. Az álom birodalma nem eresztett, édes szavakkal csábított, hogy maradjak még, nem kell sietnem. A kérdések csak úgy záporoztak a külvilágból, egy messzi-messzi világból; én azonban pihentem még egy kicsit az ébrenlét és alvás közti állapotban. Tagjaim merevek voltak, nem tudtam őket mozgatni, ám mindez így volt helyes, egyáltalán nem ijesztett meg.
   Azt hiszem, túl sok idő telt el, mire sikerült visszarántanom magam a valóságba. A fejem kavargott, hihetetlenül fáradtnak éreztem magam, az utóbbi napok eseményei elmosódtak. Csak a múlt volt előttem – a múlt, melyet úgy tűnik, elvesztettem. Hogyan, miért – azt nem tudom.
   – Nem tudom, mi történt velem. – Hallottam, ahogy a szavak előbukkantak ajkaim közül, de mintha nem is az enyémek lettek volna. A hangom nem csuklott el, sőt kellemesen vágott bele a reggel csendjébe. – Otthon voltam, minden boldog körülöttem. És egyszer csak felébredtem ott, azon a bizonyos helyen, fogalmam sincs, hogy kerültem oda, magamtól mentem-e, vagy valaki elrabolt volna.
   Ekkor döbbentem rá, hogy nem hiányoznak a szüleim. A szívem mélyén volt egy kis honvágy, de sokkal jobban égetnie kellett volna a lelkemet. Így lett volna helyes. A jelen sem igazán kötött le, csak sodródtam valamerről valamerre.
   – Mintha megszülettem volna. Igen, ez a jó kifejezés. – A szemem le volt hunyva, bólintottam egyet, csakhogy konstatáljam, mi a helyzet. Constantia valószínűleg nem látta. – Most mintha valami nyomná a mellkasomat, de nem tudom, mi. Annyi mindent szeretnék megtudni, de nem lelem a válaszokat.
   Constantia nem felelt.
   Eltelt fél perc, aztán felültem. – És te? Hogy kerültél oda? – Sokkal kedvesebben csengett a kérdés, emlékeztetett annak a lánynak a viselkedésére, aki voltam. Nem tudom, mi volt ez a melankólia, ami rám telepedett, de ijesztő. Soha többé nem akarom. Végül is meg lehet találni a válaszokat, nem szabad feladnom.

Constantia

   Meglepődtem a viszonylag gyors reagálás miatt, de válaszoltam.
   – Nem sok emlékem maradt arról a napról, de valami olyasmire emlékszem, hogy harcoltam. Valakivel. Aztán örök sötétség. Fogalmam sincs, mi történhetett. – Ekkor Ed kopogtatott az ajtón, kezében egy tálcával, amin kettő gőzölgő leves volt.
   – Látom, felkeltetek. Hoztam nektek egy kis 'Eddy gyógylevest'. Mindet megenni, értve vagyunk? – Odaadta, de még mielőtt távozott volna, megkérdeztem, hogy áll Annabelle állapota.
   – Már jól van, de még mindig elég gyenge. Ah… igen! És ha tehetitek, ne mozduljatok ki a házból, mert a támadás során sokak megfertőződtek. Én is sietek vissza Annhez, szóval maradjatok nyugton. Esetleg, ha nagyon unatkoztok Consty segíthet neked itt bent is edzeni. – Majd sietett is ki, nem várta meg a válaszunkat. Hogy megbizonyosodjak az igazáról, kinéztem a törékeny üvegen keresztül, és ekkor tudatosult bennem, hogy valóban valami nagy grimbusz történhetett odakint. Az emberek többsége a földön csúszott, maguk után húzva a végtagjaikat. Sokaknál elkezdődött a mutáció is, ezért tényleg baljós lett volna kimenni.
   Tatiana meglökte kicsit a vállam, és bal irányba mutatott. Louist láttam, aki eszméletlenül feküdt egy öreg fa alatt. Bár sosem felejtem el, mit művelt régebben velem, kötelességemnek éreztem, hogy segítsek neki, akármilyen is a kapcsolat köztünk.
   – Arra még úgy látom, nem mentek emberek, így ide hozom azt a szerencsétlent. Ne engedj be senkit! – utasítottam Tatianát, majd amilyen gyorsan csak tudtam, kivágtam az ajtót, és futni kezdtem. Megfogtam a fiút a hónaljánál, és húzni kezdtem a földön. A kis faluból, akiket ismertem, mind felém tartottak. Úgy tűnt, mardosta őket az éhínség belülről, és lesokkoltam. Egyszerűen a lábaim nem bírták tovább, és összeestem.
   – Gyerünk Consty, menni fog! – hallottam magamban egy aprócska hangot. Nem a sajátomé volt, hanem anyámé, aki pont ezt kiáltotta, mikor a tűz szétterjedt a faluban, és épp menedéket kerestünk a testvéremmel. Le voltam maradva tőlük, és közben üldöztek a mutáns lények. Erre a kis hangra viszont felbátorodva merészkedtem olyan helyekre, amelyek esetenként biztonságot nyújtottak. Már azt hittem, elkapnak a rohadékok, és tényleg ott halok meg, de Tatiana az útjukat állta, és lenézett rám a földre, jelezvén, hogy siessek a fiúval biztonságos helyre. Hálás voltam neki, ugyanakkor féltettem is. Rengeteg ember, aki már zombi lett, közeledett felénk, így mikor Louist elcipeltem a házunkig, visszarohantam, hogy megvédjem Tatianát.

Tatiana

   Természetesen nem hallgattam Constantiára, ahogy az ilyen helyzetekben szoktam. Tudtam, hogy elkél neki a segítő kéz, még akkor is, ha csak rólam van szó. Mellesleg a zombik a specialitásaim, emberré tudom őket szelídíteni – igaz, csak egyszer sikerült, akkor is véletlenül, de nem lehet olyan nehéz, nem hagyhattam pácban a barátnőmet. Magamhoz vettem egy kardot, amit könnyen meg tudtam emelni, és kiléptem a házból.
   Odakint elszabadult a káosz: mindenki, aki tehette, elbarikádozta magát a házában, bezárta az ajtót, bútort húzott elé (gondolom), az ablakokat befedték. Voltak, akik szerencsétlenül vergődtek a porban, testük tele vérző, fekélyes sebekkel. Gyanítottam, hogy nemsokára zombikká fognak változni – addig is pokoli kínokat kellett elszenvedniük. Gyorsan elkaptam a tekintetemet, és Constantiát kerestem.
   A lány a földön húzta Louist. A fiú fején egy hatalmas seb volt, valószínűleg annak következtében vesztette el az eszméletét. A zombik majdnem utolérték őket, ám épp időben rántottam elő fegyveremet, és vágtam kupán az egyik dögöt. Magamhoz képest szokatlan, hogy nem szóltam semmit, csak intettem Constának, hogy meneküljön, majd később találkozunk. Engem nem kell féltenie.
   Utólag belegondolva célszerűbb lett volna, ha rögtön gyógyítással kezdek, de nézzétek el nekem, nem jutott eszembe. A stressz felülkerekedett ép eszemen, úgyhogy kaszabolni kezdtem a körém gyűlő élőhalott tömeget, és nem gondoltam arra, hogy nem sokkal azelőtt még emberek voltak, családdal, békés élettel. Természetesen egyiket sem öltem meg, csak levágtam pár végtagját.
   Constantia már egy ideje távol volt, de még nem tudta biztonságban elhelyezni Louist, szóval magamra maradtam. Hátulról támadott meg egy dög, csak arra volt időm, hogy a vállam fölött átnézve megpillantsam, amint fogai egyre közelebb kerülnek a testemhez, majd belemélyednek a lapockámba. Az futott át a pillanat törtrésze alatt a fejemben, hogy Edgard egy szemét, mert sosincs ott, ahol kéne. A fájdalom letaglózott, még sosem éreztem előtte ilyesmit. Kiáltani akartam, de nem jött ki egy hang sem a torkomon.
   A lény megtántorodott, arca gőzölgött, lefolyt róla a sok genny, seb és fekély. A vállam szinte pillanatok alatt a régi lett, a fájdalomnak nyoma sincs. Szóval elég egy érintés, és máris visszaalakulnak? Ezt még ki kell tapasztalnom. Constantia nem volt messze, már láttam egyre közelgő alakját. Gyorsan kivédtem pár támadást, visszavarázsoltam egy-két szörnyet. A szemem sarkából láttam, hogy egy hatalmas épület ablaka becsukódik, de nem tulajdonítottam neki figyelmet, csak a csata érdekelt.

Constantia

   Vagy öt teljes percig kaszaboltuk a számomra már ismeretleneket, mikor Ed fülsüketítő haragját hallottuk. Az eresz alól ordított nekünk, hogy tűnjünk el a helyről, de már késő bánat volt. Tatianával közös erővel ütöttük ki a rohadékokat, majd mikor az utolsót is leterítettük, bementünk a házba. Louis még mindig a földön hevert, ahogy hagytam. Fáradtan dőltem neki a hideg falnak. Mindketten szaporábban vettük a levegőt, és próbáltunk nagyokat lélegezni.
   – Nézd! – vetette nekem oda Tatiana, hogy Louis mozgolódni kezdett. Görcsösen kapálódzott, és vért köhögött fel.
   – A francba! – jött ki a számon. – Fogj magad elé valami vizes rongyot, különben megfertőződünk! – mondtam Tatianának, aki sebesen egy ruhadarabot kötött az arca elé, mint maszk. Én a fekete palástomból téptem le egy kicsit, és azt tettem védekezésképp a szám elé.
   – Co...cons... – ébredezett. De nem kerülhettem hozzá túl közel.
   – Itt vagyok.
   – Fertőzött lett... hem... – A szavak alig jöttek ki a száján, és minél inkább beszélt, annál gyengébbnek tűnt. Közelebb hajolt hozzám, de én ellöktem magamtól, és a teste ismét a földön landolt. Ekkor, mintha kicserélték volna, a szemeit vérerek szőtték át, és a szája gonosz vigyorrá fajult. Egy másodperc töredéke alatt letámadott, és fölém kerekedett, a nyakamba pedig erőteljesen beleharapott. Kis bőrcafatkák lógtak ki a szájából. Dermedten figyeltem, mert olyan hirtelen történt az egész, hogy képtelen voltam még csak reagálni is.
   – Édes... – suttogta, majd ismét a nyakam felé nyúlt, de most fojtogatni próbált. Észbe kaptam, és behúztam neki egy jobbost, amitől nekicsapódott az ablaküvegnek. Tatiana gyorsan odadobta a kardomat a kezembe, én pedig egyetlen szúrással ketté döftem a belső szerveit. Volt Louis, nincs Louis. Azonban mindkettőnk fertőzött lett.

Tatiana

   Louis meghalt, szóval nem törődtem vele (nem mintha más esetben szóra méltattam volna), azonnal Constantiához fordultam. A nyaka erősen vérzett, gyorsan el kellett látni. Amennyire meg tudtam állapítani, nem ért eret, úgyhogy gondoltam, nem fog elvérezni, de ebben nem voltam biztos. Nem értettem az orvostudományhoz, főleg az ilyen sérülésekhez.
   Edgard – kivételesen – tevékenykedett, hozott kötést, vizet és rongyot, segített lefogni Constantiát, és megtisztítani a sebét. Sokkal csúnyább sérüléseket láttam odakint az emberek között, ám a barátnőmnek egyáltalán nem kezdett el feketedni a bőre. Mintha egy kisgyerek harapta volna meg. Egy erős, hatalmas állkapoccsal rendelkező hülyegyerek.
   Mikor végeztünk, lefektettük a helyére. Az arca sápadt volt, de egyelőre nem vesztette el az eszméletét. Aggódtam miatta, féltem, hogy elkapta a fekete kórt. Lehetséges, hogy nem lesz semmi? Nagyon reméltem. Egy kis idő múlva lehunyta a szemét, elbóbiskolt. Ed elvonult, kiment körülnézni a faluban, és eltemette Louist. Szerencsére sikerült leölni a zombikat. Sok embert meggyógyítottam – kíváncsi vagyok, mi lett velük. Ugyanolyanok maradtak? Constantiát meg tudom gyógyítani időben, ha elhatalmasodna felette a betegség?
   És ami szintén aggasztó: látták, hogy meggyógyítottam azokat a lényeket. Biztos, hogy voltak szemtanúk. Egyelőre ez nem fontos, most Constantia a lényeg.
   Elhatároztam, hogy őrködni fogok, vigyázok Consta álmára, segítek, ha bármi baj történne. Ed nemsokára visszajött, étellel kínált, de egy falat sem ment volna le a torkomon. Kértem egy kis vizet, másra nem volt szükségünk. Kiment, aztán üldögéltem egymagam a gondolataimmal, mígnem legyőzött a fáradtság, és falnak döntött fejjel húztam a lóbőrt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés