Constantia

   – Adjanak még be egy Fokopzist, és egy Neo Ultrát! – Egy zöld maszkos férfi nézett velem farkasszemet, aki egy kis lámpával a szemgolyóimat vizsgálta, hogy épek-e. A másik ugyanolyan fickó két oltári nagy tűt szúrt az alkaromba, amit egyáltalán nem éreztem.
   A környezet túl higiénikus volt a megszokott, mocskos faluhoz képest. Fogalmam sem volt, hogy kerültem egy kórházba. Félig nyitva volt a szemem, míg mások mondták, mit adagoljanak belém. Semmi ruha nem volt rajtam, csak egy fehér takaró, és egy műtőágyon feküdtem. Az érdekes az volt, hogy nem emlékeztem rá, végeztek-e rajtam valami beavatkozást. "Biztos kisütötték az agyam" – gondoltam, s oldalra biccentettem a fejem, ahol is egy hozzám hasonló lány feküdt, épp úgy, mint én. Bár nem tudtam kivenni a haja színét vagy a testalkatát, mégis olyan... emberibbnek tűnt, mint akik kezeltek. De alig, hogy végig gondoltam mindezt, a feje az én irányomba fordult, és láttam a tiszta, szénfekete szemét. Gyorsabban kezdett verni a szívem, és a pulzusom is az egekben lehetett. Ezt egy gép is bizonyította, ami elkezdett hangosan sípolni, mire minden ember, aki abban a teremben volt, odajött hozzám. Két férfi között kinéztem, láthatom-e még azt a furcsa… nem is tudtam minek nevezni. Embernek, idegennek, de addigra asztalostul kitolták mellőlem.
   Magas lázzal és kiizzadt felsőtesttel riadtam fel a nagyon is furcsa álmomból, de Tatiana közelsége megnyugtatott.

Tatiana

   Nem tudtam Constantia rémálmáról, és mikor felébredtem, addigra ő már a plafont bámulta. Még mindig sápadt volt, szeme alatt karikák, de nem úgy tűnt, mint akit megmérgeztek volna. Határozottan jól festett az utóbbi időben történtekhez képest. Ha elkapta volna a fekete kórt, valószínűleg álmomban felfalta volna az agyamat. Szerencsére nem így történt.
   – Jó reggelt, Constantia – köszöntöttem halkan, majd kinyújtóztattam végtagjaimat. Eszembe jutott, hogy őrködnöm kellett volna, de hamar elnyomott az álom. Kicsit bántott a bűntudat. – Milyen szép napra keltünk! – Az ablakon át besütött a nap. Nincs már egy zombi sem a faluban, nyugodtan kimehetünk. – Tegnap jól megijesztettél. Azt hittem, el fogod kapni a kórt, mert az a hülye fiú megharapott téged. – A holttest eltűnt, Edgard vihette el, valószínűleg elásta valahová. Talán nem kellene ilyen jókedvűnek lennem... odakint biztosan gyászoltak.
   Elkomorodtam. Eszembe jutott, hány ember halt meg. Ki kellett derítenem, mi lett a meggyógyítottakkal. És arra is fényt kellett derítenem, hogy veszélyben van-e az életem. Önzőnek tűnhetek, de nem érdekel. Féltem a Tanácstól és az embereitől.

Constantia

   – Áh… Tatian... – Túl hirtelen ültem fel az ágyból, és annyira megszédültem, hogy fél testtel Tatianára zuhantam. Szegény, fájdalmas nyögések közepette segített engem is fel. – Izé... ne haragudj! Csak nem érzem magam valami jól. - Szememmel hűséges társamat kerestem, amit mikor megtaláltam, egyből a tartójába csúsztattam. – Ezek a dögök még mocskosabbak, mint valaha! – A fekete dzsekim teljes szarkupaccá változott a rohadt zombik miatt, így kénytelen voltam a kútból lévő vízzel megmosni. Elképzelni sem tudtam, hogy okozhatott ennyi pusztítást a kis zombi sereg. Láttam már nagyobbat is ennél, nem értem, mit vannak oda a házaikért! Nekem mindenemet elvették, nem csak a házamat. Tatiana mindvégig mellettem volt, s mikor úgy éreztem, a világ kiszakad alólam, segítségül megkapaszkodtam benne. Hosszasan figyeltem, míg a tábor széléig nem sétáltunk, s kimondtam, mire gondolhat.

   – Tudni szeretnél mindent, nem? Miért kerültél ide? Mi dolgod van itt? Kik ezek az emberek? Hogy élhettünk eddig így? – A torkom szárazabb lett. – Mikor fogunk meghalni? – A távolba meredtem. Nem bírtam még lélegezni sem, annyira fájtak a végtagjaim is. A nap gyönyörű pompával borított be minket. – Készen állsz egy hosszú csatára? Hogy kiderítsük, mi ez az egész valójában? Készen állsz rá, hogy ezeket a mocskokat a föld alá küldjük? – Bár a kérdés költői volt, mégis úgy gondoltam, itt az ideje véget vetni a sok szarakodásnak. – Én örömmel tenném fel az i-re a pontot – fejeztem be.

Tatiana

   Meglepett Constantia hirtelen jött határozottsága és tettrekészsége, de be kellett látnom, amit eddig tettünk, az szarakodás. – Igen. Szeretném megtudni, miért és hogyan kerültem erre a helyre. Nagyon örülök, hogy megismertelek, Consta, de jobb lenne, ha más körülmények között találkoztunk volna. – Megvakartam az államat. – Van valamilyen ötleted? Menjünk el a gonoszok főhadiszállásra, és rúgjuk szét pár tudósmókus seggét?
   Mielőtt bármit is mondhatott volna barátnőm, valaki berontott a szobaajtón. Még sosem láttam ezt a férfit, magas volt, a ruhája elegáns, a pocakja kidagadt alóla, feje teteje kopasz. Negyvenötnek tippeltem volna. Constantia arcára kiült a meglepettség, úgy tűnt, ismerte (nyilván, mivel itt lakott, gratulálok, Tati...), és ez a kifejezés nem tetszett nekem.
   Edgard megjelent a nyomában, teljesen kétségbe volt esve. Rám nézett, tekintete valami olyasmit sugallt, hogy "menekülj", de nem tudtam megmozdulni. Fel sem fogtam, mi zajlik körülöttem. Annabelle az apja mögött álldogált, ám nem örülhettem a jelenlétének, mert hamarosan még több férfi jelent meg a háttérben.
   – Hozzátok a vöröset! – bökött rám hurkaujjával az idegen, pocakos férfi. Csatlósai azon nyomban engedelmeskedtek neki.
   – A Tanács… – sziszegte Constantia, majd megragadta a kezemet. – Ugrás!
   Tiltakozni sem volt időm, ő azonnal kivetette magát az ablakon, vele együtt zuhantam én is. Szerencsére az ablak alatt volt egy szénakupac, ami felfogta az esésünket, úgyhogy épen és egészségesen kezdhettünk menekülni.
   Szóval megtalált a Tanács. Nem tudhattam, mit akartak tőlem, de az biztos, hogy kísérleteknek vetettek volna alá. Emlékeztem, hogy láttam egy arcot kikukucskálni, mikor a zombikat öltük, és biztos voltam benne, hogy az a kövér tag szemtanúja volt a gyógyításomnak. Szuper. Követtem Constantiát. Csak egy pillanatra néztem hátra, mikor is láttam, hogy Edgard Annabelle-lel a karján lohol a nyomunkban, mögötte pedig a Tanács emberei. Úgy látszik, nekik is menekülniük kell, mert bújtattak engem.
   Miért kell ennyi bajt okoznom azoknak, akiket szeretek?

Constantia

   A legszükségesebb holmikat összepakoltuk, és a vaskapu felé vettük az irányt. Úgy rohantunk, hogy majd' kiköptük a tüdőnket, de nem álltunk meg. Pechünkre a kapu zárva volt, és mi négyen alig bírtuk kinyitni. Ed minden erejével próbálkozott, és Ann helyett is dolgozott, mert elég gyenge volt szegény a betegsége miatt. Tatiana is tolta, amennyire bírta. Én pedig szembe álltam velük. Rám emelték a fegyvert, s tüzeltek. Abban a percben előkaptam a késeimet a tartóiból, s mindegyik fejébe beleállítottam. Úgy néztek ki, mint az egyszarvúak. Azonban én is szereztem egy kisebb harci sebet. A fülem végét bár súrolta a golyó, mégis retkesül fájt. Ömlött belőle a vér. Sok próbálkozás után az ajtó kinyílt, és szabadságérzetet nyújtott, hogy egy magas kerítéssel körülvett táborból kiszabadultunk.

Tatiana

   Nagyon hosszú ideig menekültünk hármasban. Még mindig nem sikerült teljesen hozzászoknom a futáshoz, égett a tüdőm, és szúrt az oldalam a fizikai megerőltetéstől. Annabelle végül feladta, legyengült, sebesült teste nem bírta tovább. Edgard a karjaiba vette, és egy ideig meghúztuk magunkat a fenyőerdőben.
   A nap fényesen tűzött az égen, ám csak egy töredéke ért el hozzánk a hatalmas tűlevél takarónak köszönhetően. Constantia ellátta a sérülését, és Eddel karöltve figyelték a neszeket, hátha sikerül megelőzni az ellenséget. Nem hittem, hogy eddig kimerészkednek, a Menekült táborban a legtöbb ember ellustult, eltunyult, elkényelmesedett. Valószínűnek tartottam, hogy ezek a fegyveres alakok sem másak.
   Annabelle-re mosolyogtam, aki már sokkal jobban nézett ki: még mindig sápadt volt az arca, de már nem zihált úgy, mint pár perccel azelőtt. Úgy tűnt, ki fogja bírni az utat. Ha kell, a hátunkon cipeljük. Még nem ismertem meg, szinte semmit sem tudtam róla, de megkedveltem, olyan volt, mint egy húg, akire vigyáznom kell.
   Nemsokára folytattuk utunkat, és egy tisztásra értünk, ahol Annabelle gyűjtött néhány gyógynövényt. Kockáztattunk, és sütöttünk egy kis húst, plusz a lány készített főzeteket. Nagyon finom volt, amit kaptam, és úgy éreztem, új erőre kaptam.
   Naplementekor egy barlanghoz értünk. Biztonságosnak tűnt, sehol egy zombi (meglepődtem, hogy utunk során eggyel sem találkoztunk – nem mintha hiányoznának), a tábortól kellően messze helyezkedett el. Tökéletes lesz. Ed közelebb ment, körülnézett, majd intett nekünk, hogy jöjjünk közelebb.
   – Valaki él itt – mondta a férfi, mintha nem lett volna egyértelmű a látottak alapján. Ruhákat és egyéb használati tárgyakat találtunk, melyeket nemrég használhattak. Nem értettem az ilyesmihez, de sejtettem, hogy nem mentek el véglegesen a lakók.
    Constantiára néztem, hogy mondja meg, mit tegyünk.

Constantia

   – Nincs más választásunk! A jelek szerint nem zombik, és velük nem nagyon akarnék ilyen állapotban összefutni, tehát telepedjünk le egy kis ideig itt. Talán nem veszik zokon, hogy kölcsön vesszük a lakásukat – viccelődtem, bár koránt sem voltam olyan állapotban. Mindenki követte a tanácsomat, így letáboroztunk a barlang közepén, és Ed ügyességének köszönhetően, még vacsorát is sikerült szereznünk a közeli tóból.
   – Most még megúsztuk, de mi lesz ezután? Mi a terved, Consty? Egyáltalán, miért utánad megyünk, és nem utánam? Én vagyok az idősebb! – Ed nagy elánnal szedte le a szálkás halról a megmaradt húscafatokat.
   – Hát azért, kedves Edgard, mert te Annabelle-re figyelsz, nem pedig arra, mi folyik körülötted. Nekem másokra is figyelnem kell, nem csak magamra. A vezetéssel meg… nos… hadd ne mondjak rá semmit! Nincs semmi tájékozódási képességed. – A durva kő nyomta a fenekem, és kényelmetlenül éreztem magam. – Ezen a halon miért nincs hús? Már ez is mutálódott, baszki?! – mérgelődtem, de a többiek jót nevettek a kijelentésemen. A közeli bokrok ágacskái megzörrentek a lemenő napfényben. Ann ijedten ugrott Ed háta mögé, míg mi Tatival elálltuk a barlang bejáratát.
   – Mi ez már? Soha nem pihenhet az ember?! – Ekkor Tati azt mondta, lehet, hogy visszajöttek az eredeti tulajdonosok, így még jobban paráztam. Az hittem, csak később jönnek, mikor végre erőt tudtam meríteni valamiből, ami hal! Imádom a halakat, kivéve ezeket a nyámnyila, húsa-nincseket. A kardom még mindig előttem volt, vasmarkolatban. Csak vártuk az idegeneket. De persze tudtam, most mi voltunk a betolakodók.

Aquila

   Délután Lukával, az unokatestvéremmel elmentünk vadászni az erdőbe. Fogytán volt az élelmiszerkészletünk, ezért kényszerültünk a piszkos munkára. Karddal nem lehet szarvast ölni (illetve lehet, de az nagyon körülményes – és egyébként is hülyeségre vall), úgyhogy elővettem az íjamat. Egyelőre nem jeleskedtem ebben a sportágban, sokat bénáztam, és Luka nem volt rest megjegyezni, mennyire szánalmas vagyok szerinte. Nem vettem magamra, tudtam, hogy ha harcra kerülne a sor, meg tudnám állni a helyemet. A kardom ott lógott az övemen, meg tudtam volna védeni magamat.
   Persze eszem ágában sem volt bántani az egyetlen élő rokonomat, aki már évek óta a gondomat viseli. Nélküle valószínűleg zombimartalék lettem volna – így viszont életképes, erős fiatal nővé cseperedtem, aki könnyen le tudja mészárolni a rá támadó mocskokat. Az mindegy, hogy Luka mit vág a fejemhez, hiszen ő túlságosan mogorva. Majd egyszer megjön az esze.
   Sikerült eltalálnom egy szarvast. – Vigyük haza, vagy még maradunk? – kérdeztem, ő pedig egy bólintással jelzett. Mikor ilyen a kedve, lakonikusan válaszol, esetleg szóra sem méltat.
   Cipeltük a hatalmas állatot. Az út hosszú volt hazáig, a préda pedig nehéz, közben egyszer megtámadtak minket a zombik, de mindet elpusztítottuk. Csak úgy röpködtek a végtagok, öröm volt nézni. Csupán egyszer álltunk meg inni. Luka – legalábbis ahogy én külső szemlélőként láttam – jól bírta az iramot, ám az én izmaim egy kis idő után sajogni kezdtek, elfáradt a testem, a gyomrom pedig szüntelenül korgott. Rég volt a reggeli, az ebéd pedig kimaradt…
   Pár méter választott el minket a barlangtól, mikor lábnyomokra lettünk figyelmesek. Zombik? – futott át az agyamon a gondolat, amitől megdermedtem. Nem lehet. Ide nem szoktak feljönni, lent, az erdőben és néha a tisztáson szoktak lebzselni. Akkor meg kik ezek?
   Letettük a szarvast a földre, és mindketten előrántottuk a kardjainkat. Nem közvetlenül álltunk az idegenek elé, hanem elbújtunk egy bozótban, és megfigyeltük, kikkel állunk szemben. Két vörös hajú lányt láttam, az egyiknél kard volt, a másik fegyvertelen. Véletlenül meglöktem Lukát, a bokor pedig megzörrent. Mérgesen pillantott rám, én meg csak megvontam a vállamat. Úgyis észrevettek minket, nem mindegy? Na jó, talán be tudják mérni a hollétünket. Akkor is mindegy. Esélyük sincs, leverem őket, ha kell.
   Egyelőre nem támadtam, vártam, hogy ők lépjenek – avagy Luka tegyen valamit. Úgyis ő a "tapasztalt" harcos, én pedig egy tanítvány, aki mindent elront. Jaj, csak ne hinnék magukat annyira nagynak a fiúk! Ha tudná, mire képesek a lányok. Na mindegy, nem az én reszortom felvilágosítani; amúgy is megtapasztalhatta, hogy nagyon jól bánok a fegyverekkel, és egyre ügyesebbé váltam. Szóval a bozótban lapulva latolgattam, mi fog történni.

Luka

   Nem voltam olyan kedvemben, hogy másra várjak, így előugrottam a bokorból, miközben a kardomat magam előtt tartottam, pont, mint az előttem lévő kislány. Tágra nyíltak a szemei, mikor olyan közel kerültem hozzá, hogyha fújtam volna egyet, azonnal eltanyál. De nem kellett segítség, ment neki anélkül is. Úgy hátraesett, hogy hallottam az üres kongást a fejében. Szerencsétlen. A másikra pillantottam, akinek épp olyan színű haja volt, mint a földön fetrengő nyomorultnak. Az ő nyakához Aquila szorította oda a fegyverét.
   – Mik vagytok? A Tanács emberei?! - Meg sem vártam, míg válaszolnak, a barlang felé vettem az irányt a zsákmányainkkal. – Addig tűnjetek el, amíg szépen mondom! – A hátamon cipeltem be a termetes állatot, de mikor a rejtekhelyünkön több ember volt a kelleténél, marhára kiakadtam. Úgy csaptam le a szarvast a földre, hogy csak zengett a barlang. Megragadtam a vöröske haját, és a falhoz csaptam. A kardom egy gyönyörű, hosszú csíkot vágott a nyakán.
   – MI A FRANC EZ? HA?! VALAMI MENEKÜLT TÁBOR?! – Úgy dühöngtem, hogy Aquilának kellett leállítania, aki párszor megütögetett hátulról. – Most nem érek rá. Nem látod?! – Visszafordultam a betolakodó felé, és vártam a választ tőle. Ekkor viszont kicsavarta a kezemből a fegyverem, majd térdelő helyzetbe kényszerített. Nem adtam magam olyan könnyen, így gyomorszájon vágtam, és a földre terítettem. Ott birkóztunk egymással.
   – Ha még egyszer rám emeled a mocskos kezed, kettétöröm! – Erősen bevájta a húsomba a hosszú körmeit, milliméterekre a szemem alatt. Egy vastag kéz ütött le, és rántott le a lányról. Azt tudtam, hogy nem Aquila volt. Ő soha nem merne hozzám nyúlni. Így a többi betolakodóra gondoltam. A két lányon kívül még kettő embert láttam. Egy férfit meg egy kislányt.
   – Elég legyen már a sok harcból! Mást nem csinálunk egész nap, csak futunk, és küzdünk. Igen megterhelő, hogy mellette még élelmet is kell szerezni, és akkor még nincs is nyugta az embernek! – A hang alapján az öregember prédikálhatott. A barlang falának nyomtam a hátam, és onnan szemléltem az eseményeket. A faszi ütése teljes mértékben legyengített.
   – Csak hallgassatok meg minket, jó?! Csak ennyit kérünk! – Mikor bólintottam, Aquila is visszavonult, és helyet keresett magának.
   – Nem vagyunk a Tanács emberei! Kiskorom óta gyűlölöm azt a szervezetet, így marhára nem lehetek az ő emberük! És hogy miért vagyunk itt?! Mert kellett egy fedél a fejünk fölé, és mivel a nap már ledobta az ékszíját, kénytelenek voltunk idejönni. Nincs semmi hátsó szándékunk, csupán pár napról lenne szó. – A vöröske hangja irritált. Be kellett csuknom a szemem, nehogy felindulásból leszúrjam. Mély levegőt vettem, utána szólaltam csak meg.
   – Miért hinnék neked?
   – Nem kell, hogy higgy nekem! Legyen ez az este a "próba". Ha utána sem leszünk szimpatikusak, elmegyünk, de csakis reggel. – Alkudozni viszont jól tudott.
   – Ezt talán nem kéne… – kezdte Aquila, de lecsitítottam. Már több éve nem láttam olyan emberi arcokat, mint azt övék. Volt köztük idősebb, fiatalabb. Régi emlékek jutottak róla eszembe. – Jó. Maradjatok – adtam be végül a derekamat, bár nem voltak túl meggyőzőek.
   Az alvás úgy zajlott, hogy én a barlang bejáratánál ültem, és őrködtem. Ez már szokásosnak volt mondható. Egyik este Aquila, másnap én vigyáztunk az értékeinkre. Nem messze tőlem a vad vöröske, mellette a másik, és a keleti oldalon feküdtek a többiek. Már majdnem elaludtam, mikor Aquila telepedett le mellém. Szégyenemre ő ébresztett fel, de próbáltam úgy tenni, mintha mindvégig ébren lettem volna.
   – Nem tudsz aludni? – kérdeztem, ő pedig csak rázta a fejét, ugyanúgy, ahogy én este. Magamhoz húztam, és simogatni kezdtem a fejét.
   – Nem bízok bennük! – tiltakozott alig hallhatóan, mire én csak a sötét égre bámultam. Teleszórták csillaggal, és bámulatosan festett.
   – Én sem, de ez csak egy éjszaka. Holnap útnak eresztem őket, ha kell, erővel. – Aquila elaludt az ölemben, én pedig tovább őrlődtem, miközben erősen gondolkoztam.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés