Tatiana

   Tudtam, hogy a barlang „tulajdonosai” nem bíznak bennünk, úgyhogy el kell nyernünk a tetszésüket. Egyelőre nem volt semmilyen más hely, ahová menekülhettünk volna, ráadásul – a komorságuk ellenére, amit betudtam a magányuknak – ezek az emberek szimpatikusak, szövetkezhetnénk a szervezet ellen, hogy megállítsuk a fekete kórt és következményeit, valamint kialakíthassunk egy békés, nyugodt világot. A régi otthonom… igazából már nem vonzott. Szívesen maradtam volna itt Constával, Eddel, Annabelle-lel – és a két idegennel.
   Ekkor tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen be sem mutatkoztunk egymásnak. Vacsora nem volt, a gyomrom korgott (ezzel nem voltam egyedül), és egy kicsit büdös és koszos is voltam (sajnos ez sem egyedi problematika). Elsőként ébredtem fel, az idegen srác álmosan figyelte, ahogy felkászálódok rögtönzött ágyamból, de nem szólt semmit. Úgy döntöttem, nem vele fogom kezdeni az ismerkedést. Elég mogorva, ráadásul bántotta Constát. Lehet, hogy túl élénk a fantáziám, de úgy tűnt, mintha vibrált volna közöttük a levegő.
   Na jó, ez még viccnek is rossz. Mintha azt mondtam volna, hogy Ed és én potenciális szerelmespárt alkothatnánk. Képzelődtem, és kész.
   Kiléptem a barlangból, és jól körbekémleltem a tájat: sehol egy zombi. Lusta dögöknek tűntek, mert nem másztak fel ilyen magasra. Kényelmetlen lehetett ide felcipelni az élelmet és egyéb létszükséges cuccot, ám nagyszerű menedéket biztosított. A közelben egy aprócska tóra leltem, és úgy döntöttem, megmosakodok benne. Reméltem, hogy nem az ivóvízben lubickolok…
   A kékhajú lány hirtelen tűnt fel mögöttem. Nem voltam meztelen, csupán a pólómat és a cipőmet vettem le, valamint a nadrágomat tűrtem fel, hogy meg tudjak mosakodni. Olyan halkan lopakodott, hogy halálra rémített.
   – Látom, otthonosan érzed magad… – mondta, és a hangjában egy kis iróniát véltem felfedezni.
   – Az embernek azzal kell gazdálkodnia, amije van. Nem éreztem jól magam a bőrömben, úgyhogy kerestem egy helyet, ahol fürödhetek. Találékony vagyok, ugye? – Meg sem vártam a válaszát, még jó hosszú monológot terveztem. – Nemrég kerültem erre a helyre, fogalmam sincs, hogyan, de már megtanultam, hogy fel kell találnom magamat, itt nem adatik meg minden egy gombnyomásra. Ez nem ivóvíz, ugye? Nem akarom beszennyezni az italotokat. Apropó, a vadászatban még nem vagyok jártas, tudsz adni egy tippet, hová lenne érdemes menni? Éhes vagyok, a gyomrom ki akar ugrani a helyéről. Az utóbbi időben nem volt bajom az ellátással, és remélem, ezután se lesz, de…
   – Elég! – szólt közbe ingerülten. Bosszús volt, látszólag nem szerette a hozzám hasonló szószátyárokat. Na sebaj, elbeszélgetek én magamban, nem kell ahhoz társaság. Emlékeztem, hogy feltettem pár kérdést, de azt már nem tudtam, mit.
   Folytattam a mosakodást, ő pedig leült a tó partjára.
   – A nevem Tatiana. És a tiéd?
   – Aquila – felelte.
   – Még ilyen gyönyörű, pompás nevet! – Felvonta a szemöldökét, úgyhogy tovább ragoztam. – Amint meghallom, egy hatalmas, csodálatos, isteni vízesés jut eszembe, melyet festői tájkép keretez, az ég kék, felhő sehol.
   – Mindig ennyit beszélsz? – csattant fel.
   – Nem. Van, amikor többet.
   Felmordult, aztán a másik irányba fordult. Constantiát láttam közeledni. (Reméltem, hogy a srácok nem jönnek vele, nem akartam, hogy melltartóban lássanak…)

Luka

   – Na gyerünk, Vöröske! Mozogj! – Kitessékeltem a barlang falain túl a kis vadmacskát. Most viszont ügyeltem arra, hogy ne kapjon belém, ha harcra kerülne sor. Álmosan nyújtózkodott, miközben elnézett mellettem, vissza a barlang felé.
   – Mi ez a sok izé? – érdeklődött, és kikerülve leült a földre. Felvett egyet a kezébe, lapozgatta, de ugyanolyan lendülettel dobta le. Hogy merészeli hajigálni őket?! Ki adott neki engedélyt arra, hogy felvegye az évek óta őrzött kincseimet, és játsszon vele, mint egy eszetlen?!
   – HÉ! – mordultam rá, ő pedig unottan szemezett velem. A barna írisze perzselően hatolt belém. Mégis mi a franc történik velem? Bár egyberészes ruhája volt, a combját tisztán láttam. Hegek és sérülések borították, és olyan macska pózban ült, mint aki valami ennivalót kér. – Nem tudod… nem tudod mi ez? – kérdeztem, s felvettem az egyik könyvet. Lehajoltam hozzá, hogy egészen a képébe toljam, és tudassam vele, hogy épp merényletet követett el a könyvek és a művészet iránt.
   – Mit mutogatod azt a szart? Játszani akarsz? – A kellemkedését nem tudtam mire vélni, így inkább szavak helyett rámutattam a "lényegre". Nem tudtam felfogni, hogy valaki ennyire nem ismeri a kultúrát, azon belül is a könyvek fontos szerepét.
   – Arra van a kijárat. Lehet távozni! Csak egy estét kaptatok! Mozgás! – A béketűrésemből eddig még nem hoztak ki, de ha így folytatja, fejbe ütöm, hogy minden tudomány beleáramoljon a csökönyös kis agyába!
   – Hé!! Ugyanolyan túlélők vagyunk, mint te meg az a kék hajú barátnőd is! Képes lennél kiirtani a saját fajtád? – Karba tett kezekkel mustrált, amitől felment a vérnyomásom is. Alig, hogy fél napja ismerem, de már követelőzik. Tipikus "szőke nő". Az egész szituáció olyan irreális volt! Egyik nap még csak ketten vagyunk Aquilával, aztán a semmiből ideteremtek! Lassan mosolyra húztam a szám, és elkezdtem nevetni ezen az egész marhaságon. Hogy hogy kerültünk ide, mit akarnak tőlünk, és hogy ők hogy találtak ránk.
   – Most meg min röhögsz? – Azon nyomban alábbhagyott a jókedvem, és egyenesen a kőfalba ütöttem az öklöm, ami pontosan mellette száguldott el. A hirtelen mozdulatomtól kicsit összerándult.
   – Hogy milyen szerencsétlen és műveletlen emberrel hozott össze a balsors. – Vártam a reakcióját, hogy majd megint valami csípős megjegyzést tesz, de utána semmi nem történt. A szemei úgy csillogtak, mintha üvegből lettek volna. Ekkor láttam a beesett és sápatag arcát. Biztos jó ideje nem evett.
   – Igen, talán jobban tennénk, ha elmennénk innen. – Tisztára elkomorult, és eltolta a kezem az útból. Felcsatolta az övét, amin ott csüngött a kardja, s elindult a tó irányába. 
   – Várj, arra nem...! – Hiába mondtam ki az utolsó szavakat, ő már nem figyelt rám. Eszeveszetten rohanni kezdett. Mikor odaértem, egy nagy lánytumultust találtam. A másik vörös hajún pedig alig voltak ruhadarabok. Azok a szerencsétlenek, nem tudják, hogy mi van abban a vízben! Aquila miért nem...? Oh, hát persze! Ki nem állhatja őket! Ahogy én is. De mint azt Vöröske mondta: nem akarom kiirtani a fajtámat, így megragadtam mindkét lány kezét és kirántottam őket a tóból, mielőtt a lény támadhatott volna. Csak én és Aquila tudtuk, hogy tényleg a tóban lehet, hiszen volt alkalmunk már találkozni vele. Egy szép kis csókot hagyott maga után emlékeztetőbe.
   – EZT MOST MIÉRT KELLETT?! – ordítozott Vöröske. Erről jutott eszembe… azt sem tudtam, hogy hívják!
   – Ha most nem szedlek ki abból a kibaszott tóból, akkor talán oda is veszel! – Visszafeküdtem az utóbbi helyzetembe, és hirtelen nagyon érdekelt az a madár a terebélyes fán. – Hé! Mi a neved? – Reméltem, hogy érzi a hangomban a hűvösséget és a szánalmat.
   – Mi közöd hozzá? – csattant fel, majd megfogta a másik lány karját, aki időközben felöltözött, és elráncigálta onnan. Kettesben maradtunk Aquilával.
   – Miért nem szóltál neki? Ennyire azért nem gyűlölheted! – Mindkét kezem a tarkómon nyugodott, teljes békességben.
   – Ha meghallod, mennyit beszél, talán te is ezt választottad volna! – Leült mellém a fűbe, s együtt kezdtük el nézni a tájat, amit már oly' sokszor megvizsgáltunk.
   Egy kis idő után azt hallom, hogy a csipet-csapat elvonul, és többé felénk se néznek.
   – Ők is csak kihasználtak minket – mondtam Aquilának, de lehetséges, hogy inkább a saját magam megnyugtatására.

Tatiana

   Megjegyzés: ki kell kaparnom annak a srácnak a szemét, aki az előbb kirángatott a tóból! Milyen veszélyről beszélt!? Ez biztosan csak egy ürügy lehetett, elvégre nem sok lánnyal találkozhatott az utóbbi időben, biztos eluralkodott rajta a bagzási ösztön. Ki kell ábrándítanom. Nagyon reméltem, hogy később nem fogja felhozni a dolgot. Jó, tudom, végül is semmi durvát nem látott, de akkor is, áh! Oké, játsszunk olyat, hogy elképzelem, semmi sem történt. Igen. Ez jó. Semmi sem történt.
   – Áh, mi volt ez az egész!? – kérdeztem Constantiától, aki ugyanolyan értetlenül állt a dolog felett, mint én. A srác őt sem avatta be, miért is olyan veszélyes az a tó. – Aquila szólt volna, ha valami veszély leselkedett volna rám. – Bedurcáztam. – Vagy épp azért nem szólt, mert nem adtam rá alkalmat? – Ez a kérdés elgondolkoztatott, olyannyira, hogy csendben maradtam.
   Gyorsan túllendültünk a dolgon, és megkértem Constantiát, hogy ne emlegessük, ha lehetséges. A barlang bejárata előtt Edgard és Annabelle ácsorgott. Hangosan korgott a gyomrom.
   – Enni kéne valamit… – vetettem fel az ötletet, Constantia pedig a szarvasra nézett, amit tegnap az idegenek ejtettek el. – Vadásznunk kéne. Nem ehetjük meg az ételüket, így is sokat segítettek nekünk.

Constantia

   – Lassan szedelőzködjünk! Nem jön már erre egy vad sem! – Több órát várakoztunk Tatival a búvóhelyünkön, de egy állat sem bukkant fel, hogy nekünk örömöt hozzon. – Nos... Éhes hassal kell újra lefeküdnünk – állapítottam meg, s visszaindultunk a barlanghoz, hogy közöljük a szomorú hírt. Tati egész végig beszélt hozzám, hogy ne essek mély depresszióba. A szemem élesen járt jobbra-balra, és magamban könyörögtem a feljebbvalóhoz, hogy legalább egy patkány fusson át előttünk! És milyen jól tettem! Egy kis nyúl ugrándozott előttünk jókedvűen.
   – Azt hiszem, ez a nyúl fel sem fogja, milyen világba született. De most szerencsét hozott nekünk! – villantottam egy féloldalas mosolyt, majd előkaptam a csizmámból egy tőrt, aminek a markolata tökéletesen illett az enyémbe. Ráadásul családi örökség is volt, így ha elveszítettem volna, saját kezűleg vetettem volna véget az életemnek. Mindent úgy csináltam, ahogy Ed tanította. Célozni, koncentrálni, majd lőni. És találat. A kis emlős élettelenül feküdt Tatiana kezei közt. Mikor közelebb értem a zsákmányhoz, hogy megnézzem, nem találtam-e el valamelyik belső szervét, Tatiana könnyezni kezdett.
   – Istenem… ez csak egy állat! Étel nekünk! Arra született, hogy megmentsen minket! Légy hálás neki! – majd gyorsan elvettem tőle az állatot, és elindultam. – Ha nem sietsz, itt hagylak a zombiknak! – Mialatt próbált utolérni, elgondolkodtam rajta, hogy lehet az, hogy mi ennyire különbözünk. Ő olyan… kedves és barátságos. Melegszívűnek szokták hívni az ilyeneket a Táborban. Magamról meg mindig azt hallottam, hogy milyen vérengző és agresszív vagyok. Ha megismernének, talán máshogy vélekednének rólam! Senki sem tudja, mit érzek. Az út nagy részét a gondolatmenetem kifejtésével töltögettem, míg végül a barlanghoz nem értünk. Megmutattuk Edéknek a zsákmányunkat.
   – Szép példány, de nem lehet még egy éves sem. Megnyúzom és előkészítem. Constantia, te rakj tüzet! Lehetőleg úgy, hogy a tisztelt házigazdáink ne rágjanak be ránk! – Majd nekiállt lefejteni a bundát. Tatiana félre hajolt, és olyan rosszullét tört rá, hogy öklendezni kezdett. Hátra fogtam a haját, miközben a szememmel faágakat keresgéltem. 
   Nem tartott sok ideig, mire minden készen állt egy kis grillezésre. A tűz már javában pattogott, a botjainkra feltűztük a megkívánt részeket. Én a combját választottam.
   – Ann! Hogy vagy? – Az út során Ann hangját alig hallottam. Már azt is elfelejtettem, hogyan cseng a szájából a "Constantia" név.
   – Jobban. Köszönöm. – Ed mellé szorosan húzódva sütögette ő is a nyers húsdarabot. Reccsenéseket hallottam, mire egyből eldobtam a vacsorám és kirántottam a kardom. A többiek is felálltak, és készenlétben vártak arra, mi fog történni. Erre föl csak az a hülye és a kis kék hajú barátnője zaklatott minket. Visszaültem a helyemre, mintha nem történt volna semmi, és tovább sütögettem.
   – El sem hiszem, hogy találtál élelmet! – vetette oda a hegyes állú rohadék, akinek még a nevét sem tudtam. Nem vettem őt komolyan, így rá sem néztem. 
   – Hm… mostantól nem állsz szóba velem, Vöröske?! – Leült mellém a földre, de azt hittem, hogy felborítom!
   – Miért kéne egy olyan emberre figyelmet fordítanom, aki konkrétan lehülyézett és ráadásul fogdosott is?! – Ezt a kijelentésemet költőinek szántam.
   – Csak annyit mondtam, hogy a művészi dolgokban nem igen vagy jártas, és azért "fogdostalak", mert nem akartam, hogy az az izé letépje a lábaidat! De, ha ennyire önfejű vagy, nem tudom szebben elmagyarázni, hogy meg is értsd! – A kék hajú lány kuncogni kezdett, amitől teljes mértékben felment bennem az adrenalin. Hogy jön ahhoz, hogy így megalázzon? Nem is ismer ez a tetű! Felkaptam a földről egy száraz gallyat, és egyenesen a bordái közé szúrtam. Azt reméltem, nem kel fel olyan hamar, de nem hogy átment volna rajta, sokkal inkább kikerülte, és kicsavarta a kezemből. Mire én feleszméltem volna, ő már a földre terített, én pedig pontosan a legérzékenyebb területén találtam el, mikor már menthetetlenné vált a szabadulásom.

Tatiana

   Tétlenül néztük, ahogy Constantia összeverekedik a sráccal. Ed és Annabelle félrevonult, csupán én maradtam a közelükben, és próbáltam őket szétválasztani. Nagyon gyerekesen viselkedtek. Aquila pár méternyire tőlünk helyezkedett el, elégedetten elmosolyodott, mikor a fiú meglökte Constantiát (aki – természetesen – nem hagyta megtorlatlanul).
   – Hagyjátok már abba! – szóltam rájuk, de hiába: nem figyeltek arra, amit mondtam. Borzalmasak!
   Hadd tombolják ki magukat, gondoltam, és Aquilát kerestem, de nem találtam sehol. Újra körbekémleltem, ám csalódnom kellett: a lány felszívódott.
   Elindultam abba az irányba, ahol a legutóbb láttam. Körülbelül húsz métert tettem meg, mikor sikoltás hallatszott, és egyértelműen meg tudtam állapítani, hogy Aquila az. Rohantam, ahogy tudtam, és nem messze megláttam a kékhajú lányt, amint három zombival próbál leszámolni. Ügyesen küzdött, ám fegyvertelen volt, több sebből vérzett. Egyértelmű, hogy elkapta a kórt, megfertőzték őt a szörnyetegek.
   Itt az én időm…
   Elővettem a pisztolyomat, és lepuffantottam az egyik szörnyet. Meglepődtem, mennyire ügyesen bántam a fegyverrel, pedig azelőtt sosem használtam. Mintha a véremben lett volna. Aquila sem tétovázott, fogott egy vastag botot, és azzal csépelte a maradék kettőt. Újra meghúztam a ravaszt, még eggyel kevesebb. A harmadik golyót nem kellett elhasználnom, mert a semmiből előugrott a fiú, aki a megmaradt lényt is lemészárolta.
   – Gyere ide! – szóltam Aquilára. Az arcára kiült a rémület, ami érthető, hiszen kétségtelen, hogy megbetegedett, és azt hitte, eljött a vég. Nem tudott a titkos képességemről.
   Habár nem volt száz százalék, hogy meg tudom gyógyítani (elvégre még nem tapasztaltam ki a határaimat), mégis magabiztosan léptem közelebb a remegő testéhez, és tettem rá a kezemet. A hatás azonnali volt: a sebek ugyan nem gyógyultak meg, de a vérének színe visszaállt pirosra, elmúlt az émelygése. Hitetlenkedve nézett a szemembe, eltátotta a száját.
   – Meggyógyítottalak – mondtam egyszerűen. Ezt nem kell tovább ragozni, mert dicsekvésnek hatna. (Néha annyira beképzelt vagyok, borzalmas…)
   A csodának a srác is tanúja volt, reméltem, hogy nem érti félre, és nem hiszi azt, hogy a szervezet embere vagyok, vagy hasonló.
   Aquila azonnal szabadkozni kezdett: – Nem tudtam, hogy itt vannak zombik, csak… nem tudom. Nem tudom, miért mentem ki fegyver nélkül, sajnálom… – A fiú azonban félbeszakította.

Luka

   Mikor már lábra tudtam állni, kapkodva futottam Aquila hangjának irányába. Olyan rég volt már, hogy megtámadták őt, és kétségbeesett volt…! Nem tudtam, mire vélni. Így otthagytam a még mindig rugdalózó lányt, és berohantam a sűrűbe. Vöröske barátja Aquilához hajolt, és szinte kékes fény áradt belőle. Először levert a víz, hogy talán elveszítem a lányt, majd később kiderült, hogy… csak egyszerűen meggyógyította. Leesett az állam a döbbenettől!
   – Aq…– felemeltem a földről, s egyenesen a barlangba vittem, a kialakított ágyába, ami csak pár rongyból és lenyúzott bundákból állt. – Nem lesz semmi baj! – nyugtatgattam, s lágyan simogattam a fejét. Olyan közel álltunk egymáshoz, hogy nem tudtam már nélküle elképzelni a jövőm. Mindig is szükségem volt valakire az életben, aki ismer és megbecsül. Ő pedig sosem volt hűtlen hozzám ebből a szempontból.
   - Hozok neked borogatást. Felment a lázad. Mindjárt jövök! – Amikor kiértem a szabadba, Vöröskéék épp akkor ballagtak fel hozzánk. Megakartam köszönni nekik, de hirtelen kiszáradt a torkom, s inkább a forrás felé vettem az irányt.
   – Talán egy köszönöm…?! – Megfordultam, és majdhogynem megállt a szívem. Vöröske olyan gyorsan mögöttem termett, hogy levegőt is elfelejtettem venni.
   – Talán, ha nem állnál bele az aurámba, boldogabb lehetnék! – Félrelöktem az útból, és siettem vissza Aquilához, akinek a fején már volt egy vizes rongydarab. Az öreg férfi, a kisebb lány és a másik vörös ott térdelt mellette. Lassan közelítettem feléjük, és ugyanolyan pózba terültem szét a földön.
   – Izé… kö-köszönöm. – Talán még bele is pirultam. Nem tudom, mikor mondtam utoljára ezt az egyszerű kis szót.
   – Örülök, hogy megmenthettem a barátnőd! – mosolygott rám a lány. – Egyébként… Tatiana vagyok! – nyújtotta felém a kezét, én pedig megkönnyebbülten fogadtam.
   – Luka! De szólíts csak Luke-nak! – Erre kitört egy visító nevetés.
   – Te meg mi a bánaton vihogsz ennyire? – fordultam hátra a Vöröskéhez, aki még most is alig bírta abbahagyni a nevetést. Csak tudnám, mi váltotta ki belőle ennyire…!
   – Most már mindent értek, Luka! – Megkocogtatta a fejem, mire elkaptam a csuklóját. – A kérdés az, kié? – Majd ismét egy roham tört rá, hiába kértem, hogy fogja már be.

Tatiana

   Hiába próbáltam visszatartani a nevetést, egyszerűen nem bírtam. Rettenetesen elfáradtam ezen a napon, és mikor az ember ennyire kimerült, már azon is képes röhögni, ha valaki leül a földre. Komolyan. Volt velem ilyen, pár évvel ezelőtt, mikor az egyik barátnőm átjött hozzám. Olyan távolinak tűnt ez a kép, szinte olyan érzés volt rá gondolni, mintha nem is az enyém lett volna, hanem mondjuk egy beszámolóban hallottam volna. Lényegtelen.
   Szóval a visszatartott nevetésnek hála még a könnyem is kibuggyant, csuklásszerű hangot adtam ki. Elég poénos volt szerintem, de nem hallotta senki (legalábbis nem reagáltak). Annabelle Aquila sebeit látta el, és csóválta a fejét a kitörni készülő harmadik világháború láttán. Edgard mellette tüsténkedett, és mint ahogy megszokhattuk tőle, semmi hasznát nem vettük. Na jó, ez gonosz volt, ám Ed az ereje ellenére nagyon tesze-toszán viselkedett alkalomadtán.
   Mielőtt újabb morgolódás indulna, Luka felé fordultam (Constantiának köszönhetően ez a név örökké vicces tartalommal fog bírni), és megkérdeztem tőle: – Maradhatunk? Aquilának szüksége lesz ápolásra. – Reméltem, hogy ez az indok elég lesz. Ápolni éppenséggel ő is tudja a lányt, de… hátha ez nem jut eszébe. Vagy nem veszi figyelembe. Olyan arcot vágtam, hogy azt higgye, komoly, intelligens jövevény vagyok, aki a javát szolgálja.

Luka

   Reméltem, hogy nem fog semmi csalódás érni, mikor "igent" mondok, de nem akartam Aquilát cserben hagyni.
   – Jól van! Maradhattok! Persze lennének kikötéseim! – Vöröske a szemeit forgatta, de felcsillant, mikor mondtam nekik, hogy nem kell eledelt csinálni magukból. – Először is! Itt minden az én irányításom alatt állt, és ezután is fog! Másodszor: van napirendünk, ami annyit tesz, hogy reggel hatkor megyünk vadászni, vívunk, a nap hátralévő része szabadidő. Vannak persze kivételes alkalmak is, mint például a betegség, ami felboríthatja a rutinunkat, de nem kell aggódni. Ez nem következik be. – Nyugtattam meg a hallgatóságot. – Amit még mindig nem tudok, az a ti nevetek! – böktem Vöröske és a többi két tag felé.
   – Ő Ed, mellette pedig a lánya, Annabelle. Szerény személyem pedig Constantia Da Frenco.
   – De frankó! Jól van. Akkor mindenkit ismerünk, ezek szerint – tártam szét a karom, mire egy penge szegeződött a nyakamhoz.
   – Az én nevem nem annyira gázos, mint a tiéd. Lukácska! – Majd visszahelyezte a hüvelybe. Azt hiszi, megijesztett, de nagyot tévedett. 
   – Áh igen! Most, hogy mondod, egyáltalán nincs érzéked az irodalomhoz, így tanulgatunk majd egy kicsit a tömérdek szabadidőnkben! – kacsintottam felé, az arcáról némi meglepettséget majd dühöt olvastam le.
   – Na nekem nem fogsz semmiféle szarságot megtanítani! Elfelejtheted. – Azzal ki is ment a helyiségből. 

Tatiana

   Tanulás, mi? Ezek ketten még normálisan kommunikálni sem tudnak, nemhogy értelmes dolgokról cseverésszenek! Szívesen olvasgatnék egyébként; nem vagyok könyvmoly, de olykor jólesik leülni, kizárni a valóságot, és egy egész más világban elmerülni. Reméltem, hogy Luka kölcsönad pár kötetet, amivel elmúlathatom az időt. Habár olyan társaságba keveredtem, ahol sosem fogok unatkozni. Kíváncsi voltam, hogyan alakul Luka és Constantia kapcsolata. Annyira különbözőek! Mégis van közös vonásuk: mindketten kicsit mogorvák és önfejűek. Lefogadom, ha megismerném Lukát, akkor szimpatikusnak vélném.
   Ekkor eszembe jutott, hogy látott hiányos öltözetben. Meggondoltam magam, sosem fogok semmilyen pozitív érzést mutatni iránta.
   Na jó, ez gyerekes viselkedés. Biztosan volt rá oka. Egyelőre nem akartam eszébe juttatni a látottakat, szóval úgy döntöttem, majd később megkérdezem, miért kellett kiráncigálnia fürdés közben a tóból.
   – Ne haragudj Constantiára! – mondtam a fiúnak. Otthagytam Edet és Annabelle-t Aquila közelében, elfoglalják majd magukat valamivel. – Általában így szokott viselkedni az idegenekkel, emlékszem, nemrég találkoztunk, és akkor nagyon bizalmatlan volt velem, de megváltozott, most már olyan, mintha mindig is legjobb barátnők lettünk volna, sok mindent megtudtam róla, és én is rengeteg mindent meséltem magamról, szerintem betéve tudja az egész életrajzomat, ami nem csoda, elvégre szeretek magamról mesélni, habár nekem nem volt egyáltalán izgalmas az életem, igazából csak most pörgött fel, és még mindig nem sikerült belerázódnom az itteni kerékvágásba, de... – Luka nem hagyta, hogy folytassam, leintett.
   Elvörösödtem. Már megint ömlött belőlem a szó, ez egyszerűen kiakasztó! Miért nem bírom befogni a pofámat!? Legalább okosakat mondtam volna, de nem… Néha le tudnám ütni magamat.
   – Megyek, megkeresem Constantiát. – Gyorsan túlléptem ezen a kellemetlen pillanaton, elköszöntem, majd az erdőbe mentem (nálam volt a pisztolyom), ahol hamar belebotlottam a vörös hajú barátnőmbe.
   – Egyszerűen nem bírom ezt az ürgét! Annyira felcseszi az agyam! – dühöngött. – Még hogy tanuljak TŐLE! Érted ezt? – Idegesen szabdalta a kardjával a közeli bokrokat.
   Először csak mosolyogtam, mert felötlött bennem, hogy a legtöbb szerelmes történet így kezdődik: két ember találkozik, kezdetben gyűlölik egymást, a végén pedig egymásba szeretnek. Vajon ez fog történni most is? Idealista voltam, úgyhogy el tudtam képzelni. Reméltem, hogy ez a Luka rendes alak, és nem fogja megbántani Constantiát. Egy biztos: ha játszadozik vele, mint Louis (vagy mi volt velük – ezt egyelőre nem tudtam kiszedni Constyból), akkor kivégzem. Na jó, nem ölöm meg, mert pacifista vagyok, de letépem a micsodáját.
   – Ne törődj vele! Mutasd meg neki, milyen fából faragtak – biztattam.
   Még beszélgettünk egy kicsit: Constantia teljesen ki volt borulva, csak úgy ömlöttek belőle a szitokszavak. Egyelőre ezt az oldalát nem láttam, pedig káromkodott már egyszer-kétszer. Bólogattam, helyeseltem, hagytam, hadd párologjon el belőle a düh. Végül győzedelmeskedett a fáradtság, és sikerült rávennem, hogy menjünk vissza a barlangba, és pihenjünk.
   A két duzzogó fiatal szóra sem méltatta a másikat, a lehető legtávolabb feküdtek egymástól. Felajánlottam Lukának, hogy ma este én őrködöm, hiszen Lukának is muszáj lepihennie, hogy másnap frissen kezdhessen Constantia kiművelésébe (erre a barátnőm morgott). Mindenki lefeküdt, csak Ed maradt talpon, felajánlotta, hogy helyettem őrködik, de nem fogadtam el. Makacsul kitartott egy ideig, mellettem üldögélt, bámulta a parazsat. Szokásosan hasznavehetetlen volt, elaludt.
   Na igen, de a vállamra hajtotta a fejét... Istenem, miért!? Morgolódva nyomtam arrébb. Elterült a földön, ám nem zavartatta magát, nyugodtan hortyogott, mint egy öregember.
   Körülbelül egy óra múlva nekem is egyre nehezebbé vált nyitva tartani a szememet, ezért úgy döntöttem, egy kicsit hátra dőlök, csak egy picit pihenek… nos, a kicsiből sok lett, egy szóval: elaludtam.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés