Constantia

   Reggel kicsit hűvösnek éreztem az időt, így gyorsan magamra rántottam a pokrócot, hogy még szunyálok egy kicsit, azonban egy irtó nehéz test rám nehezedett. Ledobtam magamról a kezeket, és álmos szemmel felültem. Még csak én voltam ébren. Nyújtózkodtam egyet, és oldalba rúgtam a taperoló alakot.
   – Eh… hagyj aludni! – Luka a másik oldalára fordult. Azt hittem, elvágom a torkát, aztán meggondoltam magam. Nem lenne benne semmi győzelem.
   Megkerestem az övemet, amin hű társam lógott. Mindig kézközelbe tettem, mert sosem tudhatom, mikor történik a baj. Feltápászkodva ismét Luka felé vándorolt a tekintetem, érthetetlen okokból. Az arca olyan más volt álmában, mint mikor ébren van. Olyan nyugodtabb, és hűvös… áhh, miket beszélek én?! A szemeim Tatianát keresték, akire szintén ráborult egy pokolfajzat. Ed úgy aludt az ölében, mint egy nagy csecsemő, aki nem tud meglenni az anyja nélkül. Mi van a mai férfiakkal? A fejemet fogtam és csak dörmögtem az orrom alatt, hogy lehetünk ilyen meggondolatlanok! Oroszlánbarlangba jönni nem túl jó megoldás. De már késő volt meggondolni magunkat.
   Miután elvégeztem a kinti dolgom, és visszaértem a barlangba, hangokra lettem figyelmes. Gondoltam, Tati és Ed még nem melegedtek össze annyira… Miután kivertem a fejemből ezt a rohadt nevetséges gondolatot, a kék hajú lány jutott eszembe. Sejtettem, hogy ő lesz az, aki ilyen halkan adja tudtunkra, hogy ébren van. Odamentem hozzá, és láttam, hogy magánál van. Azonnal szóltam a többieknek, hogy ébredjenek fel.

Tatiana

   Várakozásom ellenére a reggelit csendben fogyasztottuk el (Luka elejtett három nyulat – ügyes srác), egyik csapattag sem morgolódott. Constantia szerencsére elkerülte Lukát, és vica versa, ezért semmi jel nem mutatott arra, hogy ezt az idilli pillanatot bármi megzavarhatja. Nem jó érzés a földön aludni, fájt a hátam (nem szabadott volna elaludnom, tudom… legalább senki se vetette a szememre), ráadásul mocskos voltam. Erről eszembe jutott valami.
   – Miért rángattál ki a vízből tegnap? – kérdeztem Lukától, aki készségesen válaszolt rá: egy szörnyeteg él a vízben. Nem hozta fel a látványt, nem tett szemrehányást, semmi. Szerettem a srác tárgyilagosságát, vagy minek nevezik ezt.
   Egy ideig elmerültem a gondolataimban, kezdett valami megfogalmazódni a fejemben. Constantiához mentem, mert tudtam, hogy ő benne lenne egy jó kalandban. – Mi lenne, ha elmennénk, és lemészárolnánk a vízi szörnyet? – kérdeztem tőle, sajnos úgy, hogy a többiek is hallották. Vártam a reakciókat.

Constantia

   – Hm… ha már így felhoztad, miért is ne? – Ezt a választ egyenesen Tatinak céloztam, de valahogy megéreztem, hogy Luka tekintete majd’ kiégeti a hátamat dühében. Nem foglalkoztam vele sokat, felpattantam, megfogtam Tati kezét, és kirángattam a tóhoz.
   Az állóvizet semmi sem háborgatta, szinte minden idillbe illő volt. Megkértem hát Tatit, maradjon csöndben, én pedig hallgatózni kezdtem. A tó túloldaláról jött a zörgés. Gallyak és levelek zörrentek, ahogy a szörny mozgolódott. Intettem a társamnak, kövessen, és átszeltük a folyót gyorsúszásban.
   – AZONNAL GYERTEK VISSZA! EZ NEM JÁTÉK! – ordította Luka a túloldalról, félig pucéran. Biztos nemrég kaphatta fel a kinti ruháját a boxeralsójára. Ezen kicsit elmosolyodtam, de a cél még mindig a szemem előtt lebegett. Megölni azt a valamit!
   Vészesen közeledtünk a szörny búvóhelye felé, s mikor kirántottam a kardom, hogy elnyessem a fejét, rengeteg bébi szörny sikítozott. Olyan ricsajt csaptak, hogy a tóból előjövő, aligátor kinézetű szörny megtámadott minket. Hátra estem, és még időben ki tudtam támasztani az állkapcsát. Egy gyors mozdulattal lerúgtam magamról, és próbáltam felállni, de mintha satuba fogták volna a fejem. Szinte összeroppant a fájdalomtól, amitől elvesztettem az érzékeimet. Reméltem, hogy Tatianának sikerül a halálba küldeni, mert ha nem, jól lejáratjuk magunkat.

   Egy kellemes, napsütötte dombon találtam magam. Úgy gondoltam, biztos nyár lehet, mert éreztem a forróságot a bőrömön. Tele volt a hasam, és épp szunyókáltam, mikor anya hangját hallottam.
   – Constantia! Gyere! Megjött apa! – Az "apa" szó hallatán egyből elöntött a boldogság, és futva rohantam feléjük. De annál inkább lassítottam a lépteimen, mikor megláttam Hope-ot a kezeiben. Elfogott a féltékenység! Könnyek marták a szemem, és sírva panaszkodtam Ednek, aki akkor apám helyett apám volt.
   – Nem lesz semmi baj, kicsi lány! Erős és bátor leszel majd, ne félj! – simogatta a fejem, amitől egyből megnyugodtam, s Annabelle mellett elfeküdtem a szalmabálán. Olyan nyugodtnak éreztem magam; mikor felébredtem az illúziós álmomból, a többiek felettem tornyosultak, és a nevemet kiabálták. Nem értettem, mi történt. Én egy békés világból jöttem, akkor ezek kicsodák?...

Tatiana

   Harmadjára sütöttem el a pisztolyomat, és sikeresen eltaláltam a szörnyet. Nem tudom, megöltem-e, ám az biztos, hogy megsebeztem, és egy hatalmas ordítással vonult vissza kölykeivel együtt. Constantia megsérült, Luka pedig szó nélkül a segítségére sietett, nem számított, hogy pár perccel ezelőtt még szóba sem álltak egymással.
   Aquila és Annabelle tűnt fel, s mivel úgy éreztem, láb alatt lennék, ha Constantiáékhoz mennék, ezért inkább a kék hajú lány felé vettem az irányt.
   Annabelle csatlakozott Lukához, segített ellátni a sérüléseit. Nagyszerű csapatot alkottak, szakszerűen vizsgálták az eszméletlen testet. Bezzeg én mit tudtam volna tenni? Semmit… nem vagyok jó semmire, nem tudok Constantiára vigyázni, sőt, nélküle egy senki vagyok…
   – A barátnőd őrült – közölte Aquila tárgyilagosan a dolgot.
   – Nem őrült, csak forrófejű. Nem igazán gondolta át a támadást. Először meg kellett volna kérdeznünk, mivel állunk szemben, miért olyan veszélyes, hányan vannak… Ha felépül, nem fogom engedni neki, hogy fejjel nekirohanjon a falnak.
   Aquila nem szólt semmit, hallgatásba burkolózott.
   – Próbáltátok legyőzni? – kérdeztem.
   Bólintott. – Nem voltunk sikeresek. Bár úgy tűnik, a fegyverednek köszönhetően – bökött a pisztolyomra – megtaláltuk a gyenge pontját. Mennyi töltényed van?
   Megvontam a vállamat. – Sosem néztem, és igazából fogalmam sincs, hogyan kell. Izé, még azt sem tudom pontosan, hogy sikerült elsütnöm.
   – Nagyszerű. – Az égre emelte a tekintetét, sehol egy felhő, bár a hőmérséklet hűvösre fordult. – Hogy gyógyítottál meg?
   Újra megvontam a vállamat. – Nem tudom, honnan ered ez az erő, vagy minek nevezzem. Egyszerűen… csak van.
   Constantia körülbelül negyed órán át volt eszméletlen, majd mikor magához tért, Luka szinte megőrült, kiabálni kezdett, rázta a testét. Közelebb mentem, és halkabban szólongattam. Utólag belegondolva rémisztő lehetett, hogy egyszer csak mindenki körbevesz, és a kérdések csak úgy záporoznak…

Constantia

   Kapkodva vettem a levegőt. Úgy éreztem, valami meleg folyadék áramlik a nyelő csövemen a gyomromig. Rengetegen voltak körülöttem, szinte elvesztem ebben a sok embertömegben. Újabb rosszullét tört rám, és ismét álomba merültem.

   Egy műtőasztalon feküdtem, de egészséges voltam. Mellettem pedig egy ugyanolyan lány feküdt, mint én. Mosolygott rám, én pedig ódzkodva, de viszonoztam ezt. A doktor, aki eddig a háttérben állt, most odajött hozzám, és lágyan nevetni kezdett.
   – Ismerkedjetek csak meg! Ő a testvéred, Constantia! – Levette az orvosi maszkját és a kesztyűjét, és ott hagyott engem a… testvéremmel?
   – Szia – mutatkozott be. – Tatiana vagyok. – Kezet nyújtottam, ő pedig megragadta, és a bemutatkozásunk egy ölelésbe torkollott.

   Ismét egy nagy villanást éreztem, s visszatértem a való életbe.
   - Hol… hol va… – nyökögtem. A sokktól még mindig alig értem magamhoz. Könnyek gyűltek a szemembe. Annyiszor végig pörgettem magamban a legutolsó álmomat, hogy végül elhittem. Az is a valóság egy része volt, máskülönben nem lenne ennyire mélyen a tudatomban.
   – Mi az? Kit keresel? – Egy sötét hajú férfi hajolt bele a képembe, amitől rögtön sírni támadt volna kedvem.
   – Ta… Tatianát – mondtam bátortalanul, s törökülésbe tornáztam magam.
   Mikor megláttam az ismerős arcot, a bíbor színű hajat, szinte egyből megkönnyebbültem. Átkaroltam, majd halkan a fülébe súgtam:
   – Drága testvérem! – És könnyekkel küszködve akaszkodtam belé.

Tatiana

   Nagyon megörültem, mikor Constantia magához tért, bár a "testvérem" megszólítást nem tudtam mire vélni. Tény, hogy az utóbbi időben összekovácsolódtunk, de ennyire közelinek nem éreztem a kapcsolatunkat. Mindenesetre örültem annak, hogy örül.
   – Testérem? – kérdeztem nevetve, mikor véget ért a megható jelenet.
   Sajnos nem kaptam választ, mert Edgard pont ekkor rontott be a barlangba (ő aztán tudja, hogyan tegye tönkre a fontos pillanatokat…), miközben azt kiáltotta: – Zombik!
   – Maradj itt! – parancsoltam Constantiának, ő pedig kénytelen volt engedelmeskedni a gyengeség miatt.
   Kiderült, hogy nem olyan súlyos a helyzet, mint azt Edgard hevességéből gondolhatta az ember. Csupán két gyenge, nyeszlett zombinak sikerült csodával határos módon átverekednie magát a csapdákon és a kerítésen, amit Luka és Aquila építhetett valamikor. Igazából nem is volt rám szükség: Luka pillanatok alatt elintézte a szörnyeket.
   – Meg kell erősítenem a kerítést – dünnyögte a srác, majd elindult, hogy szemügyre vegye az építményt.
   Edgard ott volt mögöttem; mikor megfordultam és megláttam, beleöklöztem a vállába. – Gyáva nyuszi, te is elintézhetted volna! – mosolyogtam, mire ő magyarázkodni kezdett:
   – Csak óvatos voltam. Féltem, hogy többen jönnek.
   Eszembe jutott, hogy mikor először megláttam, épp hősiesen harcolt egy férfi ellen, és sikeresen legyőzte. Végül is nem róhatom fel neki, hogy ép az esze, és tart a szörnyektől. Én sem ugranék nekik csak úgy, ha biztonságos helyen lennék (kivéve, ha Constantia velem van – nem tud megmaradni a fenekén sokáig). Biztos nehéz lehet Ednek, ami a lányával történt nem is olyan régen…
   Annabelle a barlang előtt tevékenykedett, főzött valamit. Ed csatlakozott hozzá. Beléptem a barlangba, Aquila a fegyvereit tisztogatta, Constantia pedig a helyén feküdt. Elfelejtettem, mit akartam kérdezni tőle.

Constantia

Létezett valaha egy időpont, ami elválasztotta az azelőttöt az azutántól. Az egyik oldalra került minden szép és jó – egy álom, amihez az ébrenlét pillanataiban nem férkőzhettem.

   Ahogy felkászálódtam a hűvös kőről, több szem is rám szegeződött. Félve kortyoltam a mellettem levő csészéből, majd Tatianáék felé fordultam. A belső kényszer olyan erős volt, mint valami vasmarok. Úgy kiáltott rám belülről, és én engedtem neki. Kiengedtem a bennem felgyülemlett gondolatokat.
   – A vízből szedtetek ki? – Mikor bólintottak, és értetlenül figyelték a hadoválásom, folytattam. Nem akartam, hogy megállítsanak. – Az ember képtelen víz alatt lélegezni! Csupán pár perc az, ami megengedett odalent! Csak a felszerelkezett búvárok, esetleg sellők képesek rá! Ah… létezik egyáltalán sellő? Ti hallottatok már róla, ugye? – Odafordultam a fekete hajú férfihoz, és meg sem várva a válaszát tovább magyaráztam. – Szerintem egész cukik lehetnek a kis pikkely uszonyukkal. Bár nem tudom, hogy képesek gyereket szülni, vagy egyáltalán…! Párosodni… értitek! Tökre elképzelhetetlen az egész! Mivel csinálják? És ha vannak sellők, akkor biztos vannak sellő fiúk is! – A mondandóm olyannyira volt vicces számomra, hogy nagy hahotázásban törtem ki. A többiek döbbenten figyelték a szokatlan jelenetet, pedig én csak némi humort próbáltam csempészni a beteges napjainkba.
   - Jó! Akkor ahhoz mit szóltok, hogy a vikingeknek is bejöttek a sellők! – Luka kíváncsian fordította felém a tekintetét. Legalább egy embert megragadtam. – Voltak a hajó előtt ilyen szép kis hableányok, és azok kitárták a kezüket az óceán felé! Azok a férfiak pedig istenítették őket. Hozzájuk imádkoztak és néha áldozatokat is mutattak be! – Annyira elkapott a hév, hogy közben erős mutogatási vágy tört fel belőlem. Megmutattam két ujjammal a vikingek furcsa sapkáját, ami úgy nézett ki, mint valami bika szarva. Hosszú szakállukat úgy próbáltam imitálni, hogy egy nagy adag sárkupacból tornyot építettem, és az államhoz illesztettem. Úgy nézhettem ki, mint a télapó rossz napjain, de a hatás végre érződött pár emberen! Luka fojtott nevetése, és Tatiana értetlen nézése mégis reménnyel töltött el. De abban a percben a nézőközönségem egy része – pont, akik reagáltak is valamit a mutatványomra – szépen kiment, és otthagytak egy rám gonoszan néző, kék hajú leányzóval.
   – Ez… ez nem Constantia! Valami történt vele! Tennünk kell valamit, Luka! – Tatiana segélykérően nézte Luka durva vonásait, pihés állát. A fiú csak megvonta a vállát.
   – Miért? Szerintem sokkal szórakoztatóbb! – viccelte el, pedig ő is tudta, valami nincs rendjén a kis lázongó vöröskével. Tatianához fordult. – Tudok valamit, ami talán segíthet. De szükségem van a segítségedre. Benne vagy? – A lány felé nyújtotta hideg és csontos kezét, mire Tatiana erősen megmarkolta. Arcukon elszántság tükröződött.

Tatiana

   Luka elővett egy nyakláncot, melyen egy kerek medál volt. Constantia továbbra is ontotta magából a baromságokat (már elnézést ezért a kifejezésért, de tényleg úgy festett, mint aki nem bírja a cefrét, mégis megivott pár pohárkával), én pedig gondoskodtam róla, hogy a helyén maradjon, míg Luka elő nem áll a nagy tervével.
   A srác megállt Constantia előtt, akinek a figyelme azonnal ráirányult. Consty valószínűleg egy újabb szóáradatot indított volna, ám megpillantotta az előtte himbált medált, és a szája csukva maradt. A szeme egyre homályosabb lett, úgy tűnt, mintha nagyon messze járna – majd szépen lassan lehunyta a szemét, és eldőlt.
   – Ez most komoly? Hipnotizáltad őt, vagy mi? – kérdeztem.
   Aquila erre felkapta a fejét, felénk nézett, az érdeklődés leghalványabb jelét sem mutatta, majd szó nélkül kiment. Hogy lehet ilyen?
   Luka valószínűleg látta az arcomon, mit gondolok, majd megszólalt: – Jobb lesz, ha kimegy. Neki nem kell belekeverednie ebbe.
   Még nem válaszolt a kérdésemre, úgyhogy tovább nyaggattam.
   – Elaltattam, most pedig megnézzük, mi folyik a fejében. Valami nincs rendben odabent. – Egy pillanatnyi csend után hozzátette: – Amit nem csodálok.
   Elengedtem a fülem mellett a megjegyzést, majd vártam az utasításokat. Luka elmormolt pár szót, amit nem értettem, és azonnal magába szippantott valami. Érzékeltem, hogy a testem – Constantiáéhoz hasonlóan – eldől, ám túl messzinek éreztem a koppanást ahhoz, hogy foglalkozzak vele. Különben is sokkal érdekesebb látvány tárult a szemem elé: Constantia elméje.

Constantia

   Ismét egy kórteremben ébredtem, magányosan. A kezemből és a mellkasomból más-más színű csövek lógtak ki, és egy gép monoton sípolása visszhangzott a fülemben. Majd’ szétrobbant, annyira visított! Felültem, és leszereltem magamról a mesterséges szereket, majd egy fehér köpenyben kisétáltam a teremből. A hideg kő kellemetlen érzést nyújtott meztelen lábamnak, de hősiesen túlküzdöttem magam rajta. Bár kórháznak volt titulálva, egyetlen embert sem láttam, aki a sorára várakozna. Még egy horror filmbe is beillett a jelenet, mikor egy végeláthatatlan folyosón haladtam végig, teljesen egyedül. Néhol benéztem egy-egy terembe, de csak üres műtőasztalokat és eldobott maszkokat találtam. A testem kimerülten esett össze a szülő szoba ajtajánál. Mintha lefutottam volna a maratont, a szívem úgy pumpálta a vért az ereimben. Majd látomások ugrottak be.
   Egy barlangban vagyok, teljesen kiszolgáltatott helyzetben. Fekszem a nyirkos kövön, csak egy kétrétegű ruha választ el a megfagyástól. Körülöttem pedig egy alak áll. Azonnal felismertem!

   – Tatiana! – kiabáltam oda neki, remélve, hogy meghallja. Ő rögtön felém fordult, és mint a víz tükre, olyan homályosan, fodrosan láttam csak őt.
   – Constantia! Minden rendben? Mi történik veled? Miért vagy… olyan, amilyen? – Megfogta a kezem, bár nem éreztem semmit az érintéséből. Nem tudtam, miről beszél.
   – Ezt meg hogy érted? Jól vagyok, csak… furcsa álmaim vannak – jutott eszembe. Talán emiatt lehet az a sok fejfájás!
   – NEM! Nem vagy jól! Figyelj ide! Benn vagyok az elmédben, amit még mindig te irányítasz! Luka hipnotizálásával kerültünk kapcsolatba! Amit itt látsz testet, azt nem te uralod! Valaminek történnie kellett, mikor belecsobbantál – hozzáteszem – felelőtlenül a vízbe! Nem éreztél semmi furcsát?
   – Mi? Azt állítod, hogy nem vagyok ura önmagamnak? De ez hülyeség! Most is beszélek veled! – győzködtem, bár már én sem voltam biztos a dolgaimban.
   – Igen! Mert ez az igazság! Luka azt mondja, nem bírja már sokáig fenntartani a hókuszpókuszt, szóval gyere ki onnan, bárhol is vagy!
   – Küzdj meg azokkal, akik ott tartanak téged! – ordított Luka is, majd az egész kör, mint egy hullámvasút, lelassult és megszűnt létezni. Csak sötétséget láttam, semmi mást.

Tatiana

   Minden elsötétült körülöttem, és azt hittem, vissza fogok jutni a testembe. Lassan kibontakozott a szemem előtt a világ, de ez nem az volt, aminek kellett volna lennie: csupa fehér mindenütt, a falak, a bútorok – még a rajtam lévő ruha is! Ki öltöztetett át? Végül rájöttem, hogy ez nem a valóság. Valószínűleg Constantia elméjében rekedhettem, ami megmagyarázza a környezetváltozást.
   Senki nem volt, akitől útbaigazítást kérhettem volna, úgyhogy bizonytalan léptekkel indultam el találomra az egyik irányba. Nem féltem, végül is Luka tudja, mit csinál, nem? Valószínűleg ez is benne volt a tervben. Vagy nem. Ha nem sikerül kijutnom, akkor Annabelle biztos gondoskodni fog a testemről, szóval nincs miért aggódnom.
   Kísérteties csend volt. Eleve utáltam, mikor semmilyen háttérzaj nem volt, megőrjített, mindig muszáj volt beszélnem, hogy valamivel elnyomjam a nyomasztó légkört. A lépteim zaja ijesztően hangosnak tűnt. Egy olyan világban kellene élnem, ahol azok maradnak életben, akik nagy lármát csapnak. Az efféle helyektől távol kell tartani, mert önkéntelenül is beszélni kezdek. Most sem volt másként: motyogtam, magam sem tudom mit, csak úgy ömlöttek belőlem a szavak, máskülönben rettegtem volna. Még hogy a hangok ijesztőek! Azok legalább jelzik, ha baj van. Itt viszont érhetnek meglepetések. Nem mintha a beszédemmel elértem volna bármit is, de legalább megnyugtatott.
   Fogalmam sincs, mióta lődörögtem a hosszú, neonfénnyel kivilágított folyosókon. Egyszer csak mozgást láttam a szemem sarkából – gyermeki naivsággal megörültem az első aktivitásnak, ami ebbe a passzív világba keveredett, ám belegondoltam, hogy talán valami baljóslatúval fogom szembetalálni magam. Mindegy, jobb a rossz, mint a bizonytalanság.
   Próbáltam halkítani a lépteim koppanását, ám még így is túl hangosak voltak. Hamarosan egy ajtóhoz értem, melyen volt egy kicsi ablak. Benéztem, bár nem láttam semmit – talán eltakarták belülről valamivel. Ijedten ugrottam hátrébb egyet, mikor hirtelen kinyílt az ajtó. Még szerencse, hogy befele, különben eltalált volna, gondoltam, mire nevetnem kellett. Hogy jut eszembe ilyesmi ilyenkor!? Nem vagyok normális.
   Odabent is majdnem minden fehér volt, egyedül az asztal tűnt ki az ezüstös színével. Rajta egy lány volt, csupa fekete-fehér, ám a vonásairól megismertem. – Constantia! – kiáltottam, majd odafutottam hozzá.
   Nem volt megkötözve, csak nyugodtan feküdt, lehunyt szemmel, mellkasa pedig ritmikusan fel-le mozgott. Tehát életben van. Jó jel. Nem tudtam sokáig örülni a felfedezésnek, ugyanis valaki megszólalt a hátam mögött.
   – Már egy ideje rémálmok gyötrik szegény lányt.
   Megpördültem, majd a Szervezet igazgatójával találtam szemben magam. Mit keres ez itt? Hogy került Constantia elméjébe? Ugye nem tett benne semmi kárt? A meglepettségtől szóhoz sem jutottam.
   – Elmondhattam volna az igazságot, de az úgy unalmas lett volna – folytatta a férfi. – Constantiának minden az eszébe jutott. Vajon te is rá fogsz ébredni a valóságra? Vagy még mindig eteted magad a régi életeddel?
   – Miről beszél?
   – Tudod te azt jól! – Az ajtó előtt állt, ám még mindig nem mozdult el. Mosolygott. – Ugye milyen távoliak az emlékeid? Pedig nemrég még a legjobb barátnőddel szórakoztál. Hogy is hívják? Evelyn? Fenébe, már nem olyan jó a memóriám, mint régen. Nem emlékszem, milyen balgaságokat ültettem a fejedbe emlékek gyanánt.
   Elfordultam az ipsétől, mert tudtam, hogy itt nem árthat nekem (legalábbis szívből reméltem). Amit Evelynről meg az emlékeimről mondott… Tény, hogy nagyon halványak, de ez nem azt jelenti, hogy hinnem kell ennek a féregnek. Az is igaz, hogy jobban emlékszem azokra, amik a felébredésem óta történtek. De ez nem jelent semmit. Az égvilágon semmit.
   – Tatiana – folytatta –, te egy klón vagy.
   Felkaptam a fejemet. – Micsoda?
   – Nem vagy ember. Mit gondolsz, miért tudod meggyógyítani a fertőzötteket? Mert egy gyártmány vagy, ami erre használatos. Csupán egy kísérletnek a része vagy. – Constantia felé bökött a fejével. – Ahogy ő is. Belőle lettél.
   – Maga hazudik!
   – Gondolj, amit akarsz, előbb-utóbb úgyis rá fogsz jönni az igazságra. Sajnos kitöröltük az emlékeidet a születésedről meg az utána következő napokról, de Constantia fejében minden megvan, kérdezd őt, neki csak elhiszed. – Elfordult. – Most már nem fogjuk gyötörni őt az álmaiban, de hamarosan vissza fogtok jönni hozzánk, és megkapjuk az eredményeket. – Azzal kiment a helyiségből.
   Dermedten álltam egyhelyben. Mit jelentsen ez az egész? Nem szabadna hinnem neki, mégis annyira logikus, amit mondott… Lehet, hogy igaza van, egy klón vagyok, akinek az agyába ültettek néhány emlékszerűséget? Nem… Nem szabad, hogy így legyen, minden egyes sejtem tiltakozott ez ellen. A fehér szoba lassan elsötétült, furcsa nyomást éreztem, majd zihálva, verejtékben úszva tértem magamhoz a valóságban, összezavarodva, kérdésekkel tele. Hamarosan Constantia is kinyitotta a szemét, de nem mertem meghallgatni a mondanivalóját, úgyhogy talpra álltam, és kibotladoztam a barlangból.

Constantia

   Kilépve a barlangból úgy éreztem, majd kisül a szemem a helyéről. A Nap a szokottabbnál erősebben sütött, én pedig Tatiana nyomába indultam. Bár ugyanúgy fel voltam spannolva, mint ő, de kicsit megrémisztett a viselkedése. Luka azonban az utamat állta, mielőtt oda kiáltottam volna Tatianának. A hangulatom túl nyomott volt ahhoz, hogy most pont vele beszélgessek, de végül leültetett. Nem szólt hozzám, de az arcáról leolvasható volt, hogy valami köze volt az álmomhoz. Hisz' Tatiana is megmondta! Elém rakta a még régebbről megmaradt húsmaradványokat, pár levéllel köretezve; a csend azonban jobban elsimult köztünk. Eltoltam magam elől a tányért, és mélyen a szemébe néztem. A sötét karikák úgy húzódtak a szeme alatt, mint egy vastag, poros országúté. Az arca is kissé beesett volt, de nem tört meg a szépsége! Legyen az fiú vagy lány… a fehér, porcelán arcú emberek mindig is csodálatba ejtettek!
   – Mi az? Miért nézel így rám? – Összekulcsoltam magam előtt a térdeimet, ő pedig csak halványan elmosolyodott.
   – Az előbb ébredtél fel az agyhalálodból… és még kérdezed, hogy mi van?! – Semmi aggodalom nem volt a hangjában, de mégis megmutatkozott erős, férfias tónusa.
   – Milyen agyhalálról beszélsz itt? Csak… elaludtam, és… ennyi. Nem nagy ügy. Te is szoktál, tudod.
   – Szoktam, igen. De én nem álmodok olyanokat, mint te! Ráadásul engem nem úgy kell kiimádkozni a saját elmémből! – Ezzel a mondatával akarta elérni, hogy féljek. De nem adtam be olyan könnyen a derekam!
   – Nem vagyok rád kíváncsi! És ha megbocsátasz… – Épp készültem elhagyni a helyem, mikor hirtelen ott termett mellettem, és egész testével lefogott a földre.
   – Értsd már meg végre, hogy itt nem minden rólad és az egyre növekvő önimádatodról szól! A barátnőd szedett ki onnan, ahova kerültél, nekem köszönhetően. De nem várok el semmit tőled ezért, csak azt, hogy próbáld meg kicsit reálisan felfogni azt, ami körülötted és az elmebeteg fejedben zajlik! – Kész öröm volt, mikor leszállt rólam a nagy súlyával. Nem reagáltam semmit a mondandójára. Úgy mentem ki én is a barlangból, mint valami zombi.
   Ahogy a Nap sugarai elérték a bőröm, kissé felszisszentem. Égető és szúrós érzést éreztem a jobb karom felől. Lassan felhúztam a pólóm, és egy hatalmas, véraláfutásos seb tátongott az ereim helyén. Felsikítottam volna, de a társaság túlzottan sokat foglalkozott velem mostanság. Egyedüllétre vágytam. Messze tőlük. Megcsillogtattam jó párszor az én kis hűséges társamat, majd nekivágtam egy számomra ismeretlen szakasznak. Azt sem bántam, hogy talán zombi eledel leszek. Nem akartam, hogy mindenki szemében én legyek a hülye és a tehetetlen! Eddig én védtem meg a falut a sok szörnytől, most pedig engem kezelnek úgy, mint valami szörnyet.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés