Tatiana

   Hosszú ideig voltam távol a többiektől, nem tudnám pontosan felidézni, mit csináltam. Sétálgattam ide-oda, kiürítettem az agyamat és sikeresen elkerültem a zombikat. Aztán leültem egy fa tövébe, messze a barlangtól, és gondolkozni kezdtem.
   Talán van igazság abban, amit a Szervezet vezetője mond, lehet, hogy tényleg egy klón vagyok. Minden egybe vág. Persze az is előfordulhat, hogy manipulálnak engem – de mi lenne ezzel a céljuk? Ugyan már, egy átlagos lány vagyok. Na jó, nem egészen, mert meg tudom gyógyítani a fekete kórt egyetlen érintéssel, de ettől tekintsünk el, nem az én érdemem. Igazából a feltételezés, hogy klón vagyok, nem rettent el semmitől – inkább az érdekelne, hogy milyen lesz az életminőségem cirka tíz év múlva. Ha egyáltalán megélem. Az emlékezetembe betápláltak pár ilyesmi témájú filmet, és ott a klónokra semmi jó nem várt.
   Ki szeretném deríteni. Nemcsak magam miatt, hanem hogy tudjam, képes leszek-e Constantia mellett maradni. Meg igazából az sem zavarna, ha Edgard is a közelemben lenne… semmi olyasmire nem gondolok, egyszerűen megkedveltem őt. És ott van még Annabelle is, talán Luka és Aquila. Meg szeretném ismerni őket.
   Ha már élek, akkor ki kell használnom minden percét.
   Ettől a gondolattól fellelkesülve mosolyt erőltettem az arcomra, elhajítottam a felesleges gondolatokat, és visszaindultam. Nehézkes volt megtalálni a megfelelő ösvényt, majdnem eltévedtem, de még sötétedés előtt sikerült megérkeznem.
   A bejárat előtt még mindig ott volt Edgard és Annabelle. Megkérdeztem, hogy látták-e Constantiát, mire nemmel feleltek. Ilyentájt hiába indultam volna megkeresni, valószínűleg bajba sodródtam volna. Ismertem a barátnőmet annyira, hogy tudjam, nem kell féltenem. El kellett neki mondanom, mennyire sajnálom, hogy kibuktam.

Constantia

   – Oh… anyám! Az előbb még ezen az úton sétáltam ide. Nem lehet, hogy itt ragadtam a semmi földjén! Mindjárt idegösszeomlást kapok! – Idegesen rogytam össze egy számomra tetszőleges bokor mellé, az ösvény mellett. A fák és a növényzet mind olyan egyforma volt, hogy csoda lett volna, ha visszatalálok. Mérlegelni kellett a döntéseimet.
   – Ha megint elkezdek bolyongani, akkor valószínűleg belefutnék egy zombiba, ami nem lenne baj, ha csak egy darabbal harcolnék. De ha itt maradok sem fényes a helyzetem! Nincs semmi ételem, bár amennyire felhúzott az a csürhe banda, most el is ment az étvágyam. Az lesz a legjobb, ha levezetem az idegességemet, és sürgősen találok valami szétszabdalhatót! Valakin mégiscsak le kell vezetnem a dühömet. És… basszus! Mikor kezdtem én el hangosan beszélni?! Ez mindig rám vallott? Valakinek le kéne ütnie, hogy végre észhez térjek. Vészesen kezdek hasonlítani Tatianára, és az idegesítő vonásaira.
   Kis idő múlva abbahagytam a dumálást, és dél felé fordultam, amerre elképzelésem szerint jöhettem. Nem is csalódtam akkorát, mert óriásit szánkáztam egy nagy nyáltenger miatt. A ragacsos folyadékot csíkban húzta maga után, ahogy felém közeledett. Helyenként még látszódtak emberi vonásai, mint például a hajmaradványok, köröm és kicsiny szövet bőr is a nyakánál. Egy új fertőzöttel álltam ki, ami az emberek szerint sokkal erősebb egy régebbinél.
   Kiköpte a savas hatású anyagot a gyomrából, rá a kézfejemre, ami szétégette a bőröm. Nem törődve a sebbel, egy hatalmasat ordítva a kardommal szétkaszaboltam a belső szerveit. Mint valami gyenge szerkezet, úgy hullott ki a sok ocsmányság a hasából. De nem adta olyan könnyen magát! Kitépte a saját vékonybelét, és mint valami vadnyugati hős, úgy éljenzett vele, mikor elkapott. Elszorította a torkomat, és fuldokolva estem egy kőre. Már érett volna a visszavágás, de még mindig erős kezekkel tartott. "Csak még egy perc… még egy percig bírd… ki…!" A zombik, ahogy én tudtam, belső szervek nélkül is tudtak mozogni, azonban csak nagyon rövid ideig. A vágás okozta sérülés ennél a lénynél úgy látszik, később jelentkezik. De én mindjárt megfulladok!
   Az eszméletvesztés határán voltam, és az arcom már minden színben káprázott az oxigén hiánya miatt, mikor a zombi feje szanaszét fröccsent. Kimerülve rogytam a földre, és köhögőrohamom támadt. Mintha egy sivatagban jártam volna, víz nélkül. Annyira kellett a levegő, mint egy koldusnak egy darab kenyér. Amikor úgy éreztem, elegendő erőt gyűjtöttem, szembe fordultam megmentőmmel, akiről úgy hittem, Tatiana az. Majd nagy meglepetésemre Louis állt előttem.
   – Yo! Mizújs, szivi? – A puska csöve még mindig füstölgött, ahogy újratöltötte. Úgy hittem, csak káprázik a szemem, mert erőteljesen dörzsölgettem, hogy nem valami színjáték vagy a képzelet szülöttje ez az egész!
   – Te… te… na várjunk csak! Mi a francot keresel itt? Neked halottnak kéne lenned! És… hogy találtál rám?!
   – Én is örülök, hogy látlak, drága Constantiám! A humorod még mindig a régi! Legalább tudom, hogy nem változtál semmit. Áh… és hogy találtam rád? Nos… a gyönyörű hangod idecsalogatott – kacsintott rám, miközben nyújtotta a kezét, hogy segítsen felállni, de félrelöktem.
   – A gyönyörű hangom?
   – Japp! Amikor nekirontottál eszetlenül ennek az újszülöttnek! Te kis birka!
   – NA TUDOD KIT HÍVJ BIRKÁNAK! TE ÖKÖR! – Az aurám izzani kezdett, és ha valami mágus ott lett volna, simán mondhatta volna, hogy vörös fénybe burkolóztam.
   – Oh… ez a kettő állat eléggé összefügg, nem gondolod? – A sunyi képével betöltötte az egész teret.
   – Nem érek rá a hülyeségeiddel foglalkozni. Vissza kell találnom a többiekhez. – Azzal otthagytam, mint valami elhasznált zsebkendőt, de pár perc után, mint valami hűséges kutya, követni kezdett.
   – Azért egy köszönömbe nem haltak még bele.
   – Egy jobbosba se! – Felemeltem az öklöm, hogy imitáljam az erőm felette, de ijedten elkapta.
   – TE! Megmérgezett! Ki kell szívni, különben meghalsz! – Már emelte is a száját a kézfejemhez, mikor pofon csaptam a még szabad kezemmel.
   – Nem vagy te vámpír! Fejezd be az idétlenkedést! És… ENGEDD MÁR EL A KEZEM!
   – Constantia? – Egy ismerős hang szakított félbe, mikor elnéztem Louis mellett. Hál' Isten, Tatiana megtalált!

Tatiana

   Nagyon megörültem, mikor megpillantottam Constantiát, ám a torkomra fagyott a szó, mikor a mögötte álló alakot is felismertem.
   – Louis!? – sikerült kinyögnöm végre. – Te meghaltál, nem? Constantia… én ezt nem értem…
   – Nem vagy egyedül, szivi – mondta a srác. Egyáltalán nem úgy tűnt, mint akit megráztak az események. Ha emlékezetem nem csal, Constantia megsokszorozta a belső szerveit, majd Edgard elásta őt. Akkor hogy lehetséges, hogy itt van, egyetlen karcolás nélkül? Nem értem.
   Constantiához fordultam. – Megbeszélhetnénk a dolgokat? Nagyon sajnálom, hogy elrohantam… Össze vagyok zavarodva. Emlékszel egyáltalán a beszélgetésre köztem és a Szervezet vezetője között? Te el tudod hinni? Minden logikusnak tűnik, ám sehogy sem tudom megemészteni… És ha ez igaz, akkor tulajdonképpen testvérek vagyunk, ami szuper, nem? Nem örököltem a te tökéletes génjeidet, de szerintem én is elég jó vagyok. És erről a dologról is beszélnünk kellene – böktem Luisra –, és arról, hogy mihez fogunk kezdeni, és…
   – Ez mindig ennyit beszél? – vágott közbe Louis. Egy fának dőlve álldogált, hatalmasat ásított. Untattam a sok beszéddel.
   Elpirultam. Már megint túlzásba vittem a beszédet… Kíváncsian vártam Constantia reakcióját. Reméltem, nem bántottam meg.

Constantia

   – Hja! Hol maradtál ilyen sokáig? – kérdeztem Tatianát, majd tőlem szokatlan módon megöleltem. Amióta élek, soha senkinek nem kellett a sajnálata és az együttérzése. Nem voltam rászorulva, hogy pátyolgassanak, most viszont nagyon jól jött a pozitív energia. Mintha… kezdenék változni.
   – Hagyjuk itt ezt a hülyét, nem fontos! – mondtam, majd elhúztam Tatianát a közeléből. Ő kíváncsi volt a hogylétem felől, mire én elmeséltem az akciódús zombi párbajomat.
   – Mit szólnál egy kis nyúl vacsihoz? Farkas éhes lettem. – Amint a bokor megzizzent, rázuhantam a cserjére. A kisállat kelletlenül tekergőzött a kezemben, majd egy pillanat múlva már semmit nem érzett.
   – Köszönjük, hogy feláldoztad az életed értünk! Hálásak vagyunk! – súgtam az élettelen állat hosszú fülébe.
   – HÉ! Ez morbid volt! – Louis elvette tőlem az állatot, majd elkezdte felboncolni. Akkor derült csak ki, hogy egy vemhes nyulat fogtam el. Kicsit megdöbbentett a tény. Szó szerint kiakadtam.
   – ÁÁH! Mi a szar?! EZ EGY NŐSTÉNY VOLT?! EHJ! – Erősen megvakartam a fejem, és magamban szidtam a felmenőimet. Aztán megint rájöttem, hogy furán viselkedem.
   – Mi van veled mostanság, Consty? Olyan… emberi vagy! – Bár csodálkozott, én ettől jobban megijedtem. Próbáltam hárítani a dolgot.
   – MIÉRT? Te kis szent fazék! Te sem élnéd túl az erdőben nélkülem! Emlékezz csak vissza a… – Nem… nem akartam azt az emléket felhozni, mikor még együtt voltunk, és piknikezni indultunk a közeli kis erdőbe. Louis eltévedt, miután könnyített magán, és nemigen talált vissza a tisztáshoz. Úgy kellett őt megkeresnem. Akkoriban még egy csinos fehér egyberészest is felvettem a kedvéért, ami jó koszos lett. Ma már biztos vagyok benne, hogy nem tennék ilyet.
   – Igazad van. Nélküled még élni sem tudnék, drágám! – Megcsípte a bőrt az arcomon, én pedig pfujolva toltam el őt.
   – Maradjatok egy picit csendben! Hallok valamit! – Tatiana, aki mindvégig minket figyelt és próbált volna becsatlakozni a beszélgetésbe, most elindult az erdő legsötétebb helye felé. Követtük őt, mert nem akartam védtelenül hagyni, és lassacskán mi is kezdtük hallani az ásó hangját.
   – Olyan, mintha… valaki ásna… – állapította meg Tatiana, és mindnyájan egy bokorhoz érve néztük, hogyan temetnek be valakit. Egyből tudtam, hogy csakis a sírásók lehetnek azok. Energiám volt bőven, így miután odaszóltam a többieknek, hogy ne jöjjenek utánam, egyből futásnak indultam. Váratlanul törtem a férfire, aki hirtelenjében eldobta a szerszámot a kezéből. Ezt a pillanatot megragadva, lecsaptam a fejére, ami a felhalmozott föld tetejére esett. Miután visszafordultam, Tatiana könnyes szemeivel találtam szembe magam. Odanéztem Louisra, aki épp az ásót tartotta a legfontosabb dolognak, hogy megnézze; s azzal elvonult.
   – Miért nem mondtad el, hogy megmérgeztek? – kérdezte sírástól visszafojtott hangon Tatiana.
   – Nem ügy. Sok idő, mire tényleg történni fog velem valami. De az is lehet, hogy semmi. Nem mindenkinél hatásos ez a zombi méreg. Meg aztán, te meg tudsz gyógyítani, testvér! – mosolyt csaltam az arcomra, aminek szintén csak annyi értelmét láttam, hogy eltereljem magamról a témát.
   – Menjünk vissza, és együk meg azt a nyulat! Ne vesszen kárba! – fütyültem egyet, majd Louis is hamarosan ott termett mellettünk.

Tatiana

   Miközben ettük a nyulat, töprengve néztem először Constyra (aki úgy tűnt, nem figyel), aztán Louisra (aki – magát csábosnak gondolva – kacsintott egyet). Fintorogtam és elfordítottam a tekintetemet. A csend kezdett egyre kínosabbá válni, szóval úgy döntöttem, kibököm, ami már nagyon rég bökte a csőrömet:
   – Tulajdonképpen mi történt köztetek? Miért utáljátok egymást?
   – Óó, én nem utálom a kislányt – kacsintott Louis. – Bármikor kapható vagyok egy kis hancúrozásra.
   Nem nevetett senki a "viccén". Mérgesen néztem rá, Constantia feje pedig elvörösödött a méregtől.

Constantia

   – Idióta! Még van képed itt feltűnősködni?! Nem szívesen emlékszem vissza azokra a napokra, de a lényeg az, hogy nem elég, hogy meglopott, de még meg is csalt a falu kurvájával! A kis szemét… – Szemeimből sütött a gyűlölet, amit reméltem, hogy elég rendesen átadtam a jelenlévőknek.
   – Nem is loptalak meg! Ed megkínált, és mikor elment, pont te voltál ott! Nem tehetek róla, hogy rosszul időzítesz, kislány – vigyorgott.
   – Ha még egyszer így hívsz, kettétörök rajtad egy fadarabot! – Eldobtam felé egy lerágott csontot, ami elől sikeresen kitért.
   – Hé! Nem csaltalak meg! Az a csaj rám szállt, én meg nem tudtam sehogy se levakarni magamról. Amúgy meg minek idegesíted fel magad? Már úgyis meghalt… – Szavai elkomorultak, és a vidám fiúból hirtelen egy mogorva és magának való ember lett.
   – Meghalt? Azt hittem, hogy elhurcolták – döbbentem meg látszólag, holott nagyon is örültem a tragédiának.
   – Nem ugyanaz?! Nem te élsz már több éve a faluban? Tudnod kéne a dolgokat. – Támadóállást vett fel, egy kis bunkósággal társítva. Irritál, ha valaki lekezelően beszél velem.
   – Mit foglalkozzak egy olyan libával, aki lefeküdt a barátommal?! HE?! Áruld el nekem, úgy őszintén! Te mit tettél volna, ha egy nap arra mész haza, ráadásul az évfordulónk napján, hogy egy fiúval fetrengek a szalmák között? Te sem lettél volna olyan boldog. – Visszaidéződtek a keserű emlékek, amik sosem hagytak békén. Éjszakánként telesírtam a párnámat, hogy másnap keményen a szemükbe tudjak nézni. Hogy még véletlenül se lássák rajtam, hogy gyenge vagyok. Ha meglátták volna, egyből préda lettem volna.
   – Olyan édes vagy, mikor így dühöngsz, tudsz róla? – Közelebb jött hozzám, és elsimította a tincsemet, amit éppen a számba kaptam mérgemben. Majd megláttam Tatiana arcát, és ijedve rúgtam el magamtól a srácot.

Tatiana

   Megdöbbenve hallgattam, mi történt közöttük. Igen, így már érthető, miért utálja Consty Louist. Nem értem, hogy van képe a srácnak így beszélni, miközben ezt tette. Egyesek azzal hárítanák a felelősséget, hogy biztos Constantia is elkövetett egy csomó hibát – de ha ennyire nem ment a kapcsolat, akkor miért ámította szegény lányt? Szakítaniuk kellett volna. Fájt volna, viszont nem ilyen mértékben.
   Már épp el akartam őket hallgattatni, mikor megpillantottam valakit közeledni. Belém fagyott a szó. Hunyorogtam, hátha ki tudok venni valamit – és ekkor felismertem: Luka! Nem tudom, miért döbbentett meg annyira a látványa (miért ne járkálhatna?), ám az arckifejezése…
   Louis ekkor pont Constantia arcát simogatta. Mivel az ex-pár pont háttal ült a jövevénynek, egyikőjük sem vette észre a közeledését. Luka karba font kézzel megállt pár méterre tőlünk. Mikor Constantia rám nézett, ijedten rúgta el magától Louist, majd próbáltam jelezni neki, hogy forduljon meg.
   Nem értem, miért voltam úgy megijedve, elvégre… nincs itt semmi senki között, ugye? Mindenesetre Luka idegesnek tűnt.

Constantia

   – Mi van? – fordultam hátra, és nem kicsit ugrott a pulzusom. Majdnem hátraestem, olyan közel volt hozzám a fekete szörny!
   – Mi lenne? Nem érdekel, ez a bugris honnan jött, és az sem, mit csinálsz vele. Csak szólni akartam, hogy felébredt a harmadik gráciátok. – Úgy érezte, hogy megtette kötelességét, és visszafordult az ösvényen, ahonnan kísérteties módon előbukkant.
   – Hjaaa! Ne ijessz meg így még egyszer! Azt hittem egy fertőzött vagy, te szerencsétlen! Aish… – Leguggoltam, mert a fejem majd' szétszakadt a sok információtól. Dörzsöltem, de nemigen múlt el. A torkom úgy kiszáradt, mintha több napja a sivatagban vándoroltam volna. A kezeim pedig mint egy habverő, remegtek. Megijedtem a saját testemtől. A világ teljesen elmosódott, és újabb rémképek rohantak meg.

   – Consty! Consty! – hallottam a távolból egy ismerős, vékony hangot. De azon kívül mást nem érzékeltem. Mintha egy fekete lyukba estem volna, még a saját testemet sem éreztem.
   – Hope? Hope! Te vagy az? – A szívem a torkomban dobogott. Olyan keserédes volt, hogy újra hallottam annyi év után a hangját.
   – Consty! Gyere értem! Nagyon hideg van itt! – Síróssá változott a félénk hangszíne. Kedvem lett volna megölelgetni, és megnyugtatni. De még magam se tudtam, hol vagyok, és hogyan kerültem oda.
   – Mi a baj? Hol vagy?
   – Valami… valami nyirkos és hideg helyen. Egy raktárban. De olyan büdös van itt! Kérlek! Vigyél el! Nem akarok többé itt maradni!
   – Ne félj! Megmentelek! Tarts ki még egy kicsit! Könyörgöm!

   Ezzel a jelenettel megint a valóságban találtam magam, és úgy keltem fel a földről, mintha megint vízbe fulladtam volna.
   – Felébredt! – Louis kiáltotta el magát. Ő volt az egyetlen, akit a "visszatérésemből" megláttam. Eltoltam a kezét, és Tatiana felé fordultam.
   – Meg kell mentenünk Hope-ot! – jelentettem ki feszülten. Nem fogom még egyszer hagyni, hogy elvegyék azt, ami az enyém!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés