Tatiana

   Sikeresen lebeszéltem Constantiát arról, hogy még aznap elinduljunk. Semmi értelme nem lett volna, hiszen felszerelés nélkül annyit érünk, mintha a sivatagba tartanánk víz nélkül. Fel kellett tölteni pár kulacsot vízzel, szereztünk élelmet (ki tudja, milyen lesz a táj), csomagoltunk pár ruhát, megtisztítottuk a fegyvereinket. Lassan keresnem kéne pár töltényt a pisztolyomba. Annyi pozitív volt az egészben, hogy Annabelle már jól érezte magát, utazásra képes volt – habár szerintem egy cseppet hátráltatni fog minket. Mégiscsak meg kell majd állnunk, de itt sem hagyhatjuk őket az új ismerőseinkkel.
   Na igen. Ahogy azt vártuk, Luka és Aquila kijelentette, hogy egy tapodtat sem tesznek meg. Persze nem hibáztatom őket, hiszen ez a barlang az otthonuk, itt éltek ki tudja, mennyi ideje, és igazából mi csak betolakodók voltunk, akiket fogalmam sincs, miért nem küldtek el. Mindenesetre nyugalommal töltött volna el a tudat, ha két újabb erős és harcedzett emberrel bővülne a csapatuk. És egyébként is: megfogadtam, hogy felvidítom Aquilát. Látszik rajta, hogy boldogtalan.
   Épp indultunk volna, mikor Edgard az erdő irányába mutatott. De jó, már megint hátráltat, gondoltam, ám – tőlem szokatlanul – semmilyen megjegyzés nem hagyta el a számat. Legalább tíz zombi ugrott ki a fák közül, és egyenesen felénk tartottak. A szörnyek egyre özönlöttek, nem akartak elfogyni.
   Constantia persze rögtön támadni akart, ám egy kis unszolás hatására belátta, jobb, ha inkább menekülünk. Eddig szerencsénk volt, mindig nyertünk, de ennyi ellen semmi esélyünk sincs. Úgy látszik, Luka és Aquila is ezen a véleményen voltak, ugyanis mindketten a hátukra kaptak egy-egy zsákot, plusz még pár holmit, amit fontosnak tartottak, és már lódultak is. Hihetetlen nyugalommal hagyták el az otthonukat, mintha gyakorolták volna. Ki tudja… biztos fel voltak már készülve erre a lépésre. Idekint nincs biztonságban az ember.
   – Ne csak állj ott, te hülye, rohanj! – kiabált vissza a válla felett Aquila, egyenesen nekem szánva a szavakat. Annabelle és Edgard már elindultak, Constantia nem messze volt tőlem, Luka csuklón ragadta őt és magával vonszolta. Hű, ebből mi lesz… – gondoltam.
   Ekkor tudatosult bennem, hogy szednem kéne a lábamat. Úgyhogy megtettem.
   Nemsokára Louis is feltűnt, úgy szegődött a csoportunkhoz, mintha mindig is velünk lett volna. Úgy tűnt, a többiek nem vették egyelőre észre, én meg nem akartam felhívni rá a figyelmet, ne tépjék őt össze a zombik. Később számolunk, most futás.
   A szörnyek túl lomhának bizonyultak, viszonylag könnyen lehagytuk őket. Már kezdtem hozzászokni a futáshoz, ez a táv mégis felemésztette minden energiámat. Úgy éreztem, legalább fél napja futunk, mikor megállt a csapat pihenni. Ledobtam a felszerelésemet, a térdemre támaszkodtam, kapkodtam a levegőt. Szúrt az oldalam, de a zombikat lehagytuk, ez a lényeg.
   Aquilára néztem, és nem akartam, mégis elmosolyodtam. Iszonyatosan nehéz lehetett neki, mert elvesztette az otthonát. Próbáltam lelket önteni belé, csak nem sikerült, sőt mérgesen mért végig engem, majd hátat fordított. Nehéz lesz vele megbarátkozni, de nem adom fel…

Constantia

   Amint a csapat megállt pihenni, én Lukához fordultam, de ő tudomást se vett rólam. Meg akartam neki magyarázni a helyzetet, hogy nem vagyok azzal az idiótával együtt, de akkor jöttem rá, hogy végül is mi a francért magyarázkodnék? Nekem ő senki! És amúgy is! Nem vagyok hozzászokva az ilyen beszélgetésekhez! Mindenki szétszéledt, én pedig ott maradtam Tatianával, Lukával és Louisszal. Lassan odamentem Tatyhoz, és kértem, csináljon valamit, mert már azon voltam, hogy a zombi eledelnek csomagolom el magam.

Tatiana

   Louis gyanakodva mérte végig Lukát, biztosra veszem, még emlékszik arra a kis… találkozásra tegnapról. Én nem zavartam túlságosan, úgyhogy képesek voltak a szemem előtt romantikázni (nem tudom más szavakkal illetni azt a meghitt jelenetet), Luka feltűnése azonban megtörte a pillanat varázsát.
   Megköszörültem a torkomat. – Mi a terv? Hol fogunk táborozni? Van egyáltalán valakinek fogalma arról, hol van Consty húga? – kérdeztem, és jelentőségteljesen a barátnőmre néztem, mivelhogy őt tartottam legesélyesebbnek, hogy válaszoljon (Louis szerintem buta, és nem hiszem, hogy különösebben érdekli őt az ügy; Luka nem is biztos, hogy velünk tart, valószínűleg nem is tudta, hogy vörös barátnőmnek van testvére).

Luka

   – Húga? Nem mondtad, hogy van egy húgod. – A felszereléseket pakolgattam, miközben odanéztem Constantiára. Félve és dacosan fordult el a mondatom elől. Még ő van felháborodva, mikor…! Kezdek képzelődni.
   – Mikor mondtam volna?! Nem érdeklődsz semmi iránt, csak mész a hűvös fejed után! Mások érzései nem is számítanak! – A Vöröske karba tett kézzel szórta rám a kedves szavait, mikor a kis bugrisa nevetni kezdett a jeleneten.
   – Jaj, drágám! Ne legyél olyan kemény! – Egy fűszállal a szájában átkarolta Constantia vállát, és kisajátította a nyakát is. Furcsa érzések kezdtek megrohamozni. Mintha csak szét akartam volna verni a fejét, olyan tűz égett bennem. De mi miatt?
   – Honnan ismered ezt a jótétet? – kérdeztem a lány felé fordulva, aki még most is harcolt a belé csimpaszkodóval szemben.
   – Már sajnos régóta a nyakamon van. A faluban ismertük meg egymást, kicsi korunkban. Azóta szidom azt a napot, mikor eltalált egy almával! – Az ég felé emelte az öklét, mintha csak ki akarna ütni valakit, mire pár szem esőcsepp hullott az arcára. Úgy folytak le róla, mintha már egy jó ideje sírna.
   – Hamarosan nagy zuhé jön! Mindenki keressen egy biztonságos helyet magának. – Nagyobbra vettem a hangerőt, hogy akik távolabb vannak, azok is meghallják. Én berohantam az egyik legközelebb eső fa alá, de nem számítottam rá, hogy a Vöröske is jönni fog.
   – Nem felejtettem ám el a taníttatásodat! Rád fér! – Inkább nem hoztam fel a tegnapi témát, helyette menekülőutat kerestem. – Mivel kezdjünk? Irodalom? Művészettörténet? Vagy egy fizika?
   – Egyikkel sem! Nem vagyok rájuk kíváncsi!
   – Ezt pontosan egy buta ember mondja – vágtam rá a fejére a Noé bárkája című könyvvel, amiért egy pofont kaptam cserébe.
   – Mi lenne, ha nem szívnád a véremet folyton?
   – Olyat nem lehet. Én egy kibaszott jó vámpír vagyok.
   – Nagy egóval.
   – Ez csak természetes – megvillantottam ördögi mosolyomat, mikor a közelben egy villám csapott az egyik öreg fába, aminek az egyik ága emiatt a földre esett. Constantia pedig félve a mellkasomnak esett. Vagy fél a vihartól, vagy pedig kihasználja az alkalmat a… az ismerkedésre?! Vonakodva bár, de megfogtam a vállát, és magam felé fordítottam.

Aquila

   Az az idióta vörös lány (nem az idegbeteg, hanem az, amelyik nem tudja befogni sosem a száját) otthagyta a barátnőjét, Lukát és azt az ismeretlen srácot – mégis miért? Azért, hogy engem piszkáljon. El akartam fordulni, nem volt kedvem társalogni vele, erre észrevettem az öreg pasast a kislányával. Mielőtt dönthettem volna, merre menjek, a vörös lány utolért és máris pofázni kezdett.
   – Úgy látom, esni fog, nem keresel magadnak menedéket? Olyan hidegek ezek a cseppek – borzongott –, nem lenne jó elázni, nagyon nehéz volt ez a nap…
   – Persze, te már csak érted – csattantam fel.
   – Igazad van, főleg neked és Lukának volt nehéz. Igazából most, hogy rájöttem, nincs is otthonom, így már nem érzek honvágyat. Hiszen nincs is hová visszavágynom, ugye, milyen nevetséges? Egy klón vagyok, semmi több…
   Fel akartam csattanni megint, de engedtem, hogy folytassa a szomorú történetét. Nem érdekelt, hagytam, hogy a gondolataim elkalandozzanak. Eszembe jutott a régi életem, mikor még minden rendben volt. Imádtam a szüleimet, ők voltak a legjobb emberek a világon. Kamaszként sokat panaszkodtam miattuk, de már bánom, hogy sokszor tiszteletlenül viselkedtem velük.
   Felrémlett előttem az a végzetes nap… mikor végig kellett néznem, ahogy meggyilkolták a szüleimet.
   Szerencsére egy új arc jelent meg lelki szemeim előtt: egy szőke lány, zöld szemekkel, kedves mosollyal. Évek óta nem láttam őt, biztos sokat változott. Vajon mi lett vele? Christine – ugrik be a neve. A volt legjobb barátnőm. Biztos éli a csodálatos életét, hiszen ő túl pozitív ahhoz, hogy egy elvesztett barátság miatt szenvedjen (én se szenvedtem miatta, ha őszinte akarok lenni; nem gondoltam rá egy ideje). Szerezhetett helyette másat.
   Visszatértem a valóságba. Behúzódtunk egy Lukáékhoz közeli fához (civakodtak… nekem ez gyanús), Tatiana nagyot sóhajtott. – Jó volt veled beszélgetni, Aquila! – mondta lelkendezve.
   Na ja, nem is figyeltem, gondoltam, de nem szóltam semmit. Reméltem, hogy befogja magától a száját, ám nem volt szerencsém, úgyhogy Lukához mentem, nem érdekelt, mekkora bunkóság faképnél hagyni valakit. Hidegen hagytak az érzései, elég, hogy a magaméval küszködök.

Luka

   – Hé! Láttam, hogy nem is figyeltél oda, amikor hozzád beszéltek! Mondtam neked, hogy így nem leszel jóban az emberekkel. – Átvettem a kis Vöröskét a másik kezembe, hogy Aquilát is át tudjam fogni, hiszen ő is sokszor beleborzongott a dörgésekbe.
   – Nem érdekelt túlzottan a saját ömlengése.
   – Ne legyél ennyire makacs! Egyszer majd rászorulsz valaki segítségére, és én nem mindig leszek ott melletted – nyomtam egy barackot a fejére, jó erősen.
   – Hé! Veled meg mi van? Miért vagy ilyen ólom nehéz? – Odanéztem Constantia-ra, aki békésen aludt már a karomon.
   – Mint egy gyerek, komolyan! – Leültem a fa tövébe, és mindkét oldalról éreztem, hogy két fej nehezedik a vállamra.
   – Ez csodás! Nem vagyok a párnátok! – Majd újra cikáztak a villámok az égen. Constantia úgy megszorította a kezem, hogy majdnem elszorította a vérkeringésem. – Oké! Oké! Most kivételt teszek.
   – Milyen meghitt! – Na már csak a kis bugris hiányzott!
   – Van még hely neked is.
   – Kösz, nem.
   – Miért utál annyira Constantia? – A srác közelebb jött, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg alszik a lány.
   – Semmi extra. Csak ő fújja fel a dolgokat.
   – De valamit tenned kellett, hogy így lehurrogjon.
   – Talán ez a hobbija?
   – Nem. Régebben aranyosabb volt. Többet nevetett, és tudott szeretni. Mostanság meg… mintha valami pusztítóvá változott volna. Rossz ezt látni.
   – Ez a lány képes nevetni? Én még sosem láttam.
   – Pedig nagyon édes a mosolya! – ábrándozott.
   – Mióta vagytok… vagyis… voltatok együtt?
   – Asszem' egy éve. Vagy kettő. Franc se tudja már! Ő mindig számon tartotta, de én kevésbé. A pillanatnak élek!
   – A pillanatnak élsz, de elfelejted, hogy mikor van az évfordulótok?
   – Egy évben csak egyszer van. Az meg nem tűnik fel annyira.
   – Hidd el, ez az egy dolog tűnik fel a leginkább, mintsem hogy az év háromszázhatvanöt napján vele vagy. Ez a nőknél… fontos dolog. Azt hiszem. A tapasztalatok ezt mutatják.
   – Te már csak tudod, mi? Hány nőd volt neked összesen?
   – Nulla. Nem volt még igazából senkim.
   – Akkor eljött a nagy alkalmad, nem? Hogy végre hódíts! – Szemével a Vöröske felé kacsingatott.
   – Ki tudja?! Talán betöröm, és jó ló válik majd belőle! – Velem nem szúrsz ki, kölyök!
   – Ez egy jó hasonlat, főleg rá! – nevetett, mire Constantia ökle a gyomrát nem érte. Majd visszaaludt. Én meg az ő szerencsétlenségén röhögtem el magam rendesen.

Tatiana

   Mosolyogva néztem Lukát, ahogy átöleli a két lányt. Nagyon aranyosak. Vajon mi lehet közte és Constantia között? Szerintem itt többről van szó, mint egyszerű barátság…
   Edgard tűnt fel mellettem, Annabelle egy kicsit távolabb bújt el az eső elől. Ő is mosolyogva figyelte a jelenetet. Aztán rám nézett. Kellett pár pillanat, mire rájöttem, mi jár a fejében.
   – Felejtsd el! – vetettem oda, aztán Lukáékhoz mentem.
   Nem érdekelt, hogy csak két keze van a srácnak, leültem mellé. Persze nem bújtam hozzá, nehogy azt mondja valaki, hogy ribanc vagyok, de engem ne bámuljon senki sem úgy, mint Edgard az előbb. Inkább nem is néztem vissza.

Luka

   – Gyűljetek körém, ez az! – Már fuldokoltam a sok elszívott oxigén miatt, de csak nem akartak fogyni. Unott pillantást vetettem a másik Vöröskére, és oda böktem, amit először annak gondoltam.
   – Ti amúgy… testvérek vagytok? Vagy… egy táborban nőttetek fel? – Kissé indiszkrét kérdés, de hát istenem, ilyet fel kell tenni ahhoz, hogy jobban tájékozott legyek. Miközben gondolkozott, hogy is mondhatná el a meséjét, megnéztem a vonásait. Szinte majdhogynem passzoltak Constantiáéval. Vajon… tényleg testvérek lehetnek?

Tatiana

   Meglepetten pislogtam, mikor meghallottam a kérdést. Erre egyáltalán nem számítottam. Sokáig gondolkoztam a válaszon (az biztos, hogy nem akartam a srácnak hazudni), mennyit hallgassak el, milyen szavakkal fejezzem ki magam.
   – Bocs, de… Egyelőre nem állok készen, hogy erről beszéljek. Bonyolult – mondtam az igazsághoz híven. Egy kicsit furcsán érzi magát az ember, mikor az egész életéről (vagy amit annak gondolt) kiderül, hogy hazugság. Beültetett hülyeségek. – De igen. Testvérek vagyunk. – Jólesett, mikor elárultam neki. Imádok Constantiára testvérként gondolni. – Ugye nem haragszol, hogy nem mondok ennél többet?
   Keserűen mosolyogtam. Még mindig nem tudtam kibogozni az érzéseimet.

Luka

   – Dehogy. Mindenkinek meg vannak a saját titkai. De ezek szerint a testvéres ügyben nem tévedtem. Nagyon hasonlítotok egymásra! Mintha klónoztak volna titeket! – Már nem tudtam hova tenni a kíváncsiságomat. Egyszerűen csak érdekeltek a dolgok, amikről eddig nem is tudtam, vagy szemet hunytam felettük.
   – Mikor először megláttalak titeket, olyannak tűntetek, mint az ikrek. Az ilyen emberek pedig ritkaságszámba mennek. Csak… emiatt kérdeztem. Egyébként… ha ismered ezt a kis bugrist, aki ott sétálgat, mondd meg neki, hogy felnégyelem, ha még egyszer így mer beszélni egy lánnyal! – szúrós pillantást lövelltem a szőke hajú felé, aki fel sem vette a fenyegetésem.

Tatiana

   Összerezzentem a klónozás szóra, fején találta a szöget. Vajon tud róla? Mindegy, végül is… miért ne? Csapattagok vagyunk. Szerencsére nem vette észre a reakciómat, csak azt látta, ahogy mosolyra húzódik az ajkam, mikor megfenyegeti Louist. Végre valaki megmondja neki!
   – Hagyd ezt a parasztot, nem fogja magára venni – legyintettem.
   – Mi van?! – állt meg végre Louis. – Nem tettem semmit.
   – Ó, nem, te aztán nem. Mindig mások hibásak!
   – Úgy van – vigyorgott.
   Sóhajtottam. Ezzel aztán lehet beszélni, soha nem fogunk dűlőre jutni. Reméltem, hogy le fog lépni. Azt nem akartam, hogy széttépjék a zombik, de azt sem, hogy a közelünkben loholva rontsa a levegőt.
   Aquilára néztem, aki időközben elaludt. – Mindig ilyen ellenséges volt? – kérdeztem halkan.

Luka

   – Ezt a kölyköt leütöm! – mutattam az öklömet a levegőbe, mint Constantia a múltkor. Nagy levegőt vettem, mielőtt válaszoltam volna a másik vöröskének. – Az ő élete sem volt könnyű, mint senkié innen. Az ismerkedésünk elején nagyon hidegek voltunk egymással, mert nem ismertük a másikat. Majd mikor kölcsönösen megmentettük egymást, már kezdtünk jobban megnyílni. Ő is és én is elmeséltem az élettörténetem, ami valljuk be, nem valami habos torta – kínosan nevettem, és közben visszadöntöttem Vöröske fejét a vállamra, ami időközben lecsúszott rólam.
   – Aquila érzékeny, de kedvelhető egyéniség. Tudom, hogy veled hideg mostanában, mert látszik, hogy néz rád, de… ha a barátja akarsz lenni, ne add fel!

Tatiana

   – Nem is akartam feladni. Szeretnék a barátja lenni, mert tudom, hogy ő egy kedves lány valójában – mondtam.
   Szerencsére Louis eltűnt a látóterünkből, az eső pedig már csak szemergett, hamarosan véget ér. Azt javasoltam, hogy keressünk magunknak egy biztos zugot, úgyis közelgett az este, ki kell pihennünk magunkat. Hosszú és nehéz út állt előttünk.
   Amint elállt az eső, segítettem Lukának és Edgardnak, amiben tudtam. Luka talált a közelben egy kisebb barlangot, ott meg tudtuk húzni magunkat egy ideig. Fogalmam sem volt, hogyan fogunk tüzet gyújtani, mikor minden elázott… legalább a csomagjaink egyben voltak, bevittük a kis zugunkba. Aquila felébredt, őt nem kellett cipelni, Constantiát pedig Luka vitte a karjaiban. Ez érdekes lesz…

Constantia

   Mintha a testem különvált volna a lelkemtől, annyira másnak éreztem magam a kicsi szunyókálás után. Talán nem is tudtam ilyen jót pihenni, mióta eljöttünk a táborból. Meleg karok öleltek át, miközben nyitogattam a szemeimet. Annyira déjà vum lett tőle, pont mint akkor, mikor kiskoromban Ed karján aludtam el, a szüleim elvesztése miatt. Egy ismerős illat csapta meg az orrom. Mint a menta, amit frissen téptek le, és most pompázik igazán! Megrészegülve forgolódtam az illat irányába, mikor egy hatalmasat sikítottam.
   – TE IDIÓTA!!! HÜLYE PERVERZ! MIT KÉPZELSZ MAGADRÓL?! AZONNAL SZÁLLJÁL LE RÓLAM! – Eltoltam az Ördög kezét magamról, de ő hirtelen felállt, és ismét letepert a földre.
   – Maradj csöndben, te szerencsétlen! Még idehívod a zombikat! – Leszorította a szám, és nem tudtam menekülni se, mert a lábával is a földhöz szegezett. Azt hittem, megcsapom!
   – Ha lenyugodtál, elengedlek. Bólints, ha megértetted! – Megtettem, bár majd' fölrúgtam, mint egy foci labdát. Úgy éreztem magam, mint egy sarokba szorított vadállat, ami bármelyik percben kitörhet. Mégis… olyan különös volt vele majdnem egyedül lenni a barlangban. Ann is ott volt, de nem vett rólunk nagyon tudomást. Szerencsére.
   – Hja! Amíg én fát hozok, ti édes kettesben szeretgetitek egymást? Ejnye-bejnye! – Louis ledobálta a fadarabokat a földre, majd vádlóan rám nézett. – Még engem nevezel csalónak, mikor itt kelleted magad a Fekete Hercegednek? He-he-he… – Lukával összenéztünk, és mintha ugyanaz a frekvencia futott le volna mindkettőnk fejében. Kinyírni azt a seggfejet, nem számít, hogyan! De mire én megmozdulhattam volna, a Fekete Herceg, ahogy Louis nevezte, már rég megpördült a tengelye körül, és egy hatalmasat ütött a jobb arcára. Megragadta a gallérját, amit rászáradt vércseppek borítottak, és úgy sutyorogtak egymással, hogy én nem is hallottam őket. Végül aztán mindenki arra ment, amerre tudott. Tatiana leült mellém.

Tatiana

   – Egy kicsit erőszakos, nem? Hasonlítotok szerintem – jegyeztem meg kuncogva, bár nem tetszett annyira az előbbi verekedés. Miért szítja a hangulatot Louis? Össze kellene fognunk, jussunk már túl a gyerekességen! Constantia és Luka meg adják alá a lovat.
   – Mikor indulunk megmenteni a húgodat? – váltottam témát gyorsan, elkerülve a további atrocitásokat.

Constantia

   – Ha tehetném, én már rég ott lennék. Már rég a karjaimban lehetne, de sötétedéskor nem célszerű elindulni sehova, kivéve, ha az ember nem teljesen százas – vontam meg a vállam. Már beletörődtem, hogy nekem soha semmi nem jön össze, semmilyen téren. Szüleim nincsenek, a húgomat elrabolták, és most itt van ez a köcsög is, aki szívja a véremet. Meg vagyok áldva! Majd eszembe jutott, mit mondott legelőször Tatiana.
   – Hja!! Miből gondolod, hogy hasonlítunk?! Ez képtelenség! Csak ránk kell nézni! – Gondolkodtam pár pillanatig, majd lassan elnevettük magunkat Tatival. Életemben talán harmadszor, hogy így kuncogtam valamin. Tati is csak pár percig tudott virulni a dolgon, mert utána az ő álla is leesett a döbbenettől. Nevettem, baszki!

Tatiana

   – Olyan jó látni, hogy lassan feloldódsz! – Nem érdekel, hogy szereti-e vagy sem, megöleltem őt. Mielőtt reagálni tudott volna, már el is romlott a hangulat; sajnos elfelejtettem, hogy Louis még a közelben volt.
   – Nocsak, a pasid mellé már barátnőt is szereznél magadnak? Milyen aranyos! – gúnyolódott a srác.
   – Figyelj, nem tudnád megfojtani magad? – Elengedtem Constantiát. – Rohadtul idegesítő vagy. Ennyire nincs életed, hogy muszáj rátelepedned másokra? Nőj már fel végre, szánalmas vagy!
   – Ugyan már. Sokkal jobb dolgom is van annál, hogy veletek csövezzek.
   – Valóban? Akkor menj innen! Nincs szükséged a segítségünkre. Megmentettem az életedet, és most szépen háláld ezt meg azzal, hogy elkotródsz!
   Kinézett a barlangból. Egyre sötétebb lett, és láttam rajta, hogy fél, bármekkora macsónak is mutatja magát. Persze nem vallotta volna be semmiért a "gyengeségét". – Nincs kedvem lelépni.
   Sóhajtottam, majd Constantiára néztem. Rendezze le ő, vagy hagyjuk figyelmen kívül, mindegy – csak legyen már valami!

Constantia

   – Ha nem hallgatsz el, esküszöm a Feljebb valóra, én megfojtalak! – Pár centire álltunk egymástól, mire ő megcsókolt, minden szó nélkül. Úgy vágtam pofán, amilyen gyorsan csak ő adta. Kezei az arcán nyugodtak, de nevetett, mint valami démon.
   – Kicsi Constym! Hát mi lett belőled? Egy kis ribanchoz kezdesz hasonlítani, mint az, aki rám mászott pár évvel ezelőtt. – Felment bennem a pumpa.
   – Ketté töröm a nyakát, ha valaki most nem állít meg! – kiáltottam hátra, és a szavaim végül elérték Lukát és Tatit. Hárman egy ellen.
   – Ha én nem lettem volna, akkor már rég egy selejt volnál, nulla érzelemmel! Ezeket az… impulzusokat is én váltom ám ki belőled! Szerinted mi lett volna, ha hagylak a francba és csak magammal törődöm?! Éltél volna egy jobb életet a szüleid nélkül?! Tök egyedül? Nem vagyok benne biztos…
   Előrántottam a kardomat, és a homlokához szegeztem.
   – Megölhetsz, de azzal nem mész semmire. – Ujjaival eltolta a pengét maga elől, és ellenem szegezte. Abba a pillanatban Tatiana és Luka is fegyvert fogtak, és rászegezték. Csak egy hajszálon múlt, hogy senki sem sérült meg.

Tatiana

   Lukával gyorsan közbeavatkoztunk, mielőtt vér folyt volna. A srácnak sikerült Constantiát lefegyvereznie, én meg a pisztolyomat Louisra szegezve megkértem az illetőt, hogy menjen a közelünkből. Reméltem, hogy ért a szóból, és nem fog visszajönni. Találja meg a Menekült tábort, vagy amit akar; minket hagyjon békén, nem hiányzik, hogy valaki meghaljon.
   Visszahúzódtunk a barlangba, egy kicsit beszélgettünk, próbáltam Constantiát lenyugtatni (még mindig dühös volt annak a hülyének a beszólásai miatt), végül előálltam egy ötlettel:
   – Mi lenne, ha holnap elindulnánk megkeresni Constantia húgát?
   A többiek (Ed és Annabelle) egyetértettek, Lukáékat meg másnap próbáltuk jobb belátásra bírni.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés