Constantia

   – Hja! Ha már hozzátok csapódtunk, tehetnél annyi szívességet, hogy elkísérsz arra a helyre! Nem úgy volt, hogy le akarsz számolni az ellenséggel? – Dühösen Luka arcába vágtam a kérdésemet, mikor nagyban pakolászott, hogy ő és Aquila is továbbmennek, de nem velünk.
   – Hirtelen már a segítségem kell? Nem úgy volt, hogy egyedül mész, és rájuk rontasz? – Luka nevetett a kijelentésemen, miközben Aquilával nagyban diskuráltak, merre menjenek.
   – HÉ! Nézz rám, ha hozzád beszélek! – Két kezemmel magam felé fordítottam az arcát, de egyből megbántam. Ujjaim sokáig elidőztek a borostás arcán, és ő sem volt rest ez irányból letámadni. Sunyi mosolyt villantott, és egészen a barlang faláig tolt. Csapdába kerültem a saját hibámból. Úgy égett a bőr a képemről, mintha épp egy száz fokos sütőben sülnék ebédre. Nagyot nyeltem, mikor felemelte az államat, hogy egymás szemébe nézzünk.
   – Rád néztem. Most mi legyen, Hercegnő? – A szemtelensége keveredett egy kis vagánysággal. A szívem kihagyott pár ritmust, mire észbe kaptam, hogy a többiek minket néznek. Eltoltam magamtól, de tőlem szokatlanul, finoman. Szóvá is tette abban a percben.
   – Csak nem édességet reggeliztél? Olyan kis aranyos lettél, mint egy szelíd cica. – Kezével imitálta a macskák tisztálkodási szokásait, én pedig a középső ujjammal ajándékoztam meg a gyönyörű megjegyzését.
   – Hiányoztál, Vöröske! – Egyből visszaváltottam a régi önmagamra, aki nem tett volna semmilyen cuki, aranyos, vagy gyengéd mozdulatot senki felé.
   – Te nem – mondtam közönyösen, és a régi csapattal elindultunk az ismeretlenbe, holott azt sem tudtuk, merre kellene mennünk a sok rohangálás miatt.

Tatiana

   Furcsa módon szótlanul követtem a többieket a… hmm, igazából nem tudtuk, merre kellene tartanunk. Azt javasoltam, hogy menjünk vissza abba a központba, ahol anno fogva tartották Annabelle-t. Szegény lány rettegett az ötlettől, és a többiek sem helyeselték – elvégre meg kellett volna találnunk Hope-ot, ha ott lett volna. Szerintem ez hülyeség, mert nem tudtuk bejárni az egész épületet, de ha ők így gondolják…
   – Tatianának részben igaza van, a kislánynak a központ közelében kell lennie – mondta Aquila. – Valószínűleg nem az épületben rejtették el, hanem egy titkos laboratóriumban, vagy hasonlóban.
   – Mondasz valamit – helyeselt Edgard.
   – Nézzünk körül! – értettem egyet én is, a többiek pedig jobb ötlet híján elfogadták a tervet.
   Alig tettünk meg pár métert, én máris Aquila közelében teremtem. Láttam az arcán, hogy nem örül a közelségemnek, tudta, hogy hamarosan bombázni fogom a mondanivalómmal. Igaza volt, nem kíméltem.
   – Köszi, hogy helyeseltél. Végre van egy tervünk, amivel megmenthetjük szegény kislányt. Nem sokat tudok róla, csak annyit, hogy már nagyon rég elrabolták. Constantia biztosan örülni fog, hogy előkerül a kis drága. Vajon aranyos? Képes lesz élni a bezártság után? El sem tudom képzelni, milyen nehéz lehet neki…
   – Akkor fogd be a szád, ha nem tudod elképzelni! – szólt közbe.
   – Beszélgessünk valami másról! Nem szeretnél mesélni nekem valamit? Ha akarod, befogom a számat, és csak hallgatni foglak.
   – Fogd be!
   Vártam, hogy meséljen, de leesett, hogy egyáltalán nem egyezett bele abba, hogy történetet mondjon nekem, csak szimplán csendre intett.
   Úgy éreztem, egyelőre elég ennyi. Később még próbálkozni fogok, hátha akkor jobb lesz a kedve. Constantiához mentem, reméltem, ő jobb társaságnak bizonyul.

Constantia

   – Tudod hányszor vágtam már neki ennek az útnak? – Költői kérdésnek bizonyult, de Tatit érdekelte a válaszom, így hát kifejtettem bővebben.
   – Kicsik voltunk, mikor Hope-ot elvitték, és én akkor nem tehettem semmit. Megbénított a tehetetlenség, és úgy marcangolt, hogy éreztem, soha nem ér véget. Ekkor jött a képbe Ed. A családunk jóban volt az övével, és így kerültem hozzá, mint egy árva kislány, aki semmit sem tudott a harcról, vagy az önvédelemről. – A monológomhoz többen csatlakoztak, akár hallották, akár nem. Szomorú érzés volt megint elmesélni mindezt, de ilyen közegben nem bántam, hogy kiöntöm kicsit a maradék szívemet. Luka is érdeklődve fordult felém.
   – És utána? – kérdezte. Nagy levegőt vettem, és folytattam.
   – Utána Ed kiképzett. Hosszú-hosszú éveken keresztül gyakoroltam a kardforgatást, az íjászatot, a fegyverekkel való bánást, és még elég sok mindent, amiért nem győzök még most is hálálkodni neki. Leginkább az adott erőt, hogy mellettem állt, és lelkiekben is megerősödtem emiatt. – Rákacsintottam, mire ő csak felemelte a hüvelykujját.
   – Mikor először Tatianába botlottam az erdőben, az volt a harmadik próbálkozásom a húgom megmentésére. Sokszor elhatároztam, hogy menni fog, és képes leszek rá egyedül, de mivel nem értem célba, így csak felderítettem a Tábor környékét, és nem jutottam egyről a kettőre. – Beletúrtam a zsíros hajtömegembe, és arrébb húztam az arcomból. Kezdett idegesíteni az is, hogy nem tudtam azt a rohadt hosszú hajamat megfésülni és megmosni. A tisztálkodás nálam egy szép rituálé, de az életben maradás még inkább előtérbe került, ha kimerészkedtem a Tábor falain túl.
   – Vajon hány nap telt el azóta, hogy mi értetlenül néztük egymást, mint két idegen? – kérdeztem Tatytól, aki válaszolt volna, ha nem lett volna egy csoport sírásó előttünk.

Tatiana

   Az idegenek látványa megbénított, tudtam, hogy a sírásók bajt jelentenek. Ed nem kapcsolt elég gyorsan, ezért nekem jött, majdnem fellökött, de épp időben megragadta a karomat. Más körülmények között felcsattantam volna, vagy megköszöntem volna, nem is tudom.
   Mi sem nyújtottunk valami elegáns képet, viszont a sírásók sokkal rosszabbul festettek nálunk: valószínűleg nem volt olyan hely, ahová visszavonulhattak volna (már nekünk sincs…), csoportokban jártak, és zombikat pusztítottak.
   Azt akartam javasolni, hogy iszkoljunk, de nem volt erre időm, azonnal megtámadtak minket – pontosabban Constantiát. Megérezhették, hogy korábban volt atrocitása a szörnyekkel, és azonnal cselekedtek.
   Luka villámgyorsan előkapta a kardját, és az egyik sírásó felé szúrt. Nagyon kedves volt tőle, hogy megvédte a testvéremet. A kezembe vettem a pisztolyomat, de nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet lőni…

Constantia

   – Kösz… hogy… megmentettél – böktem ki, mert nagyon szúrta a csőröm, hogy a büszkeségemet le kellett előtte vedlenem, mint valami kabátot. Volt erre példa elég sokszor, de azt hittem, már megúszom, hogy nem kell előtte mindig hajlonganom.
   – Hányadik alkalom? Már magam se számolom. – Ah, igen! Ez az arrogancia hiányzott még! Egy óvatlan pillanatban ellöktem magam mellől, hogy a sírásó köztünk át tudjon menni, és le tudjam támadni. Miután sikeres műveletet hajtottam végre, Luka megtapsolt. Újra felmelengette a szívem. Ekkor azonban láttam Tatyt, aki a fegyverével bajlódik. Segíteni akartam volna rajta, de túl messze volt, és a sok agyhalott miatt nem láttam őt tisztán. Előtte Aquila harcolt, azonban háttal állt egynek, és nem vette észre, hogy neki támadnak. Elordítottam magam Tatiana felé.
   – HJAAA!! MENTSD MEG! AQUILÁT! – Egy sírásó fejbe csapott, hogy azonnal eszméletemet vesztettem.

Tatiana

   Constantiának hála időben észrevettem az Aquilát fenyegető veszélyt, és időben tudtam reagálni. A fegyverem ezúttal engedelmeskedett, és lelőttem a felé közeledő sírásót.
   Luka és Ed a testvérem segítségére indult, Annabelle a háttérben maradt, Aquila meg én a másik oldalon tartottuk a frontot. Szerencsére ezek a lények nem voltak olyan sokan, mint a zombik, könnyebben vissza tudtuk őket verni.
   Megkértem a többieket, hogy hagyjunk egyet életben. Ki akartam próbálni valamit.

   Véget ért a harc, mindegyik szörny a mocsokban feküdt holtan, csupán egyet hagytunk meg (lélegzett). Edgard gondoskodott arról, hogy ne tudjon megszökni: volt nála kötél. Annabelle elővett pár kenceficét, ellátta Constantia sebét. Luka érdekes módon ott volt a lányok mellett… tisztes távolságban.
   Mielőtt hozzáfoghattam volna ahhoz, amit elterveztem, Aquila termett mellettem. – Figyelj… kösz, hogy megmentettél – mondta, a hangja őszinte hálát sugárzott.
   – Nagyon szívesen. Remélem, máskor nem lesz rá szükség.
   Aquila halványan elmosolyodott (pontosabban: az ajka egy kicsit megrándult, de ez a gesztus nem volt gúnyos, sőt, hozzá képest biztosan nagy teljesítmény). Többet nem szólt, otthagyott. Bevallom, most egy kicsit örültem ennek, jobb egyedül.
   A zombikat meg tudom gyógyítani… de mi a helyzet ezekkel? Rájuk milyen hatással van az a gén (vagy mi), amivel a szörnyeket vissza tudom változtatni? Megfogtam a kezét (érdekes módon nem mocorgott… csak tűrte, hogy azt csináljam vele, amit akarok; biztos forgat valamit a fejében, sokkal okosabb lény, mint egy zombi), vártam – semmi eredmény.
   Sóhajtottam, de nem adtam fel a reményt. Ekkor valaki megérintette a vállamat, összerezzentem, és már majdnem ütöttem…
   … és megpillantottam Edet, aki valamiért úgy döntött, megfogdos. Lesöpörtem a kezét. – Ne ijesztgess!
   – Én csak meg akartam kérdezni, hogy…
   – Akkor se ijessz meg! – morogtam, majd elfordultam. Ed annyira idegesítő!

Constantia

   – Mindenki jól van? – Fájó fejjel ugyan, de fel tudtam állni a földről. Örültem, hogy senkinek sem esett nagyobb baja. Talán abba belebetegedtem volna.
   – Áh! A másik vöröske fejébe vette, hogy szörnyeket fog idomítani. Tanulhatnál tőle! Még hasznunkra válik! – Luka erősen neki jött a vállamnak, én pedig alig bírtam a talpamon maradni. Az utolsó pár pillanatban kapott el egy nagy orra eséstől. Ezt viszont már nem köszöntem meg neki.
   – Idióta. – Odamentem Tatyhoz, és megkérdeztem, mi a fenét csinál. – Izé… értem én, hogy állatbarát vagy, de… ez nem sok egy kicsit? Mármint… ez egy élőhalott, mint a zombik. Tudod.
   Taty furcsa választ adott.

Tatiana

   – Honnan tudod, hogy olyan, mint egy zombi? – csattantam fel, bár nem akartam. Sóhajtottam egyet, majd halkabban hozzátettem: – Nézz a szemébe! Tiszta a tekintete, olyan, mintha pontosan tudná, mi történik körülötte és azt latolgatja, hogyan fog megszökni. Van agya, és használja is.
   Abbahagytam a vizsgálódást, egyelőre semmi eredmény. Azon gondolkoztam, mit kellene tenni a lénnyel.
   – Tudom, hogy te csak mészárolni akarsz, de gondolj bele: ezek valamikor élőlények voltak, akiket megfertőztek azok a nyomorultak a Szervezetnél. Nem élek álomvilágban, elismerem, hogy meg kell egy részüket ölni – de miért baj az, hogy meg akarok menteni párat? És különben is… én semmivel sem vagyok több náluk. – Próbáltam rávilágítani arra, hogy csak egy gyártmány vagyok, ilyen alapon engem is lemészárolhatnának.
   Igazából az egyetlen különbség köztem és a sírásók között, hogy én nem támadok meg embereket.
   Ki tudja… Talán nemsokára elromlik bennem valami, és én is gyilkológéppé fogok változni. Vajon Constantia engem is megölne? Ezt a kérdést nem tudom kiverni a fejemből, habár csak akkor kapnék rá választ, ha bekövetkezne.

Constantia

   – Te máshonnan jöttél. Nem tudod, milyen volt ez a világ több évvel ezelőtt. Pusztulás, éhezés fenyegetett minket pontosan miattuk! A sírásók régebben tényleg… emberek voltak. Olyanok, akárcsak mi. Azonban túl mohók, és gyávák is egyben. A Szervezethez menekültek, és követelték tőlük, hogy mentsék meg őket a zombiktól. – Ed egyetértően bólintott a történetem mesélése közben. Ő is átélte azokat az éveket.
   – Erőt követeltek, hogy megmentsék a szeretteiket az élőhalottaktól. És mint azt jól tudjuk, adtak is nekik, csupán kísérleti célból. Ami végül ahhoz vezetett, hogy az agyuk elnyomta az érzelmeket, és végül a családjukat ásták el. – Taty úgy nézett rám, mint akinek elmentek otthonról. Mégis honnan tudhattam én mindezt. Leolvastam az arcáról, hogy kételkedett a szavaimban.
   – Elsőre furán hangzik, de… a nagynéném… ő is akkor tűnt el, mikor Hope. A sírásók régi neve… Felkelők volt. Úgy gondoltuk Eddel, hogy ő is csatlakozott hozzájuk, és miután a tábor aránylag helyre állt, ők visszajöttek. Először mindenki boldog volt, hogy láthatta a szeretteit. De elvadultak. Amit csak tudtak, bevetettek a hely leigázásához. És akkor ott… megláttam a nagynénémet. A testtartása, a szeme… már semmi nem hasonlított a régi önmagához. Egy ásóval támadt rám, sikertelenül. – Annabelle sírva fakadt a beszédem hallatán. Már biztos nagyon unta ezt az egész cécót, amibe szerencsétlen módon belerángattuk.
   – És ki mentett meg? – Luka is elmélyedt a történetemben, amire csak legyintettem.
   – Az a féleszű bolond, aki elszívta előlünk a levegőt! Louis! – Onnantól kezdve nem tudtam senkiben sem bízni igazán.

Tatiana

   Constantia meséje megrázott, nem akartam elhinni. Ha ez igaz… akkor ők még emberként is rosszak voltak. Nem, nem akartam, hogy ez igaz legyen. Meg akartam őket menteni a kórtól, a saját gonoszságuktól – mindentől.
   Végül nem engedtem a könnyeknek. Nincs idő sírni. Egyelőre elfojtottam az érzelmeimet.
   – Mikor indulunk megmenteni Hope-ot? – kérdeztem. Nem akartam reagálni Constantia mondandójára, hadd lebegjen a levegőben.

Constantia

   Látva Tatiana döbbenetét, nem is firtattam tovább a témát. Egy halvány mosollyal elindultam az ösvényen tovább.
   – Most. – A többiek pedig elindultak utánam. Nem tudom, mikor vettem át ezt a csapatvezető dolgot, de Luka jól oldalba lökött miatta.
   – Eddig én voltam a falkavezér. Elloptad tőlem a címemet. Ezért büntetés jár! – Ujjával egy pisztolyt formázott, és a halántékomhoz nyomta. Egy áramütésként éltem meg, amitől kirázott a hideg.
   – Hagyd ezt abba! Nem vagy vicces. – Eltoltam a kezét magamtól, ami egy újabb forró hullámot indított meg bennem.
   – Nem is annak szántam. Morcos kisasszony. – Elővett a hátán lévő táskájából egy többször forgatott könyvet. Én sosem voltam a lapok rabja, nem is igazán ment az olvasás.
   – Mi ez? – Felemeltem a könyvet, hogy a címét láthassam, mire csak egy nagyot sóhajtottam. – Miért kínzol most, ha? Nem vagyok kíváncsi se rád, sem pedig a könyveidre!
   – Ez a könyv az 1900-as években keletkezett, és ötödik kiadású. Egy szerelmi történetet fogalmaz meg. Felolvasok belőle pár sort. – Megköszörülte a torkát, és elmondott pár mondatot belőle.
   – A lány lágyan simogatta borostyán színű haját, mely csapzott volt a kiöntött vértől. A lovagok mind a segítségükre siettek, kisebb sikerrel. Egytől-egyig elutasította az udvarlásukat, míg be nem toppant hálótermébe kiszemeltje, Vodarnius. Az az ember ölni is képes volt, csupán a szerelem miatt. Őrülten belehabarodott a lányba, akibe tilos lett volna. Ő csak egy egyszerű rabszolga volt a sok közül, akiknek fejéért rengeteg díjat tűztek ki. Kioldotta hát a nő feszes fűzőjét, és lemosdatta őt. Oly' gyengéden bánt vele, mintha finom selyem lenne a kezei között. De ekkor váratlan dolog történt… – Megszakítottam a mesélését, mert egyáltalán nem voltam kíváncsi, mi történik a kis románcukkal. Már égnek állt a hajam a sok romantikától. Szerettem volna ölni, hogy végre kieresszem a bennem lévő feszültséget.

Tatiana

   Hallgattam Luka meséjét, de felfordult a gyomrom a sok zagyvaságnak köszönhetően, amit összehordott. Mi ez a baromság a rabszolgáról meg a szerelméről? Úristen. Nincs bajom a romantikával, de ez nem romantika, hanem hülyeség. Örültem, hogy Constantia közbeszólt, máskülönben nekem kellett volna megkérnem, hogy maradjon csendben.
   Az út alatt végig csendben voltam. Ha fel is tűnt valakinek, nem jegyezett meg senki semmit. Mostanában sokszor hallgattam.
   Jó lett volna találni Annabelle-nek egy biztos helyet, ahol elbújhat. Nem vihettük vissza a Menekült Táborba, és tudtunkkal máshol nem volt semmilyen falu, csak elvétve néhány Lukáékhoz hasonló remetetanya, de nem mehettünk oda hozzájuk, hogy "csá, itt egy gyerek, nesze, vigyázz rá!", elkergettek volna minket. Edgard azonban ragaszkodott ahhoz, hogy a lánya maradjon ki a csatából. Majd rögtönzünk.
   Hosszú órákon át vándoroltunk, mire a központ közelébe értünk. Megrohantak az emlékek, a dolgok, amiket kiderítettem magamról… Nagyot nyeltem, majd annyit mondtam halkan: – Megérkeztünk.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés