Luka

   – Oké! Még mielőtt ajtóstól rontanánk a házba, először is kell egy terv! Mindent szépen ki kell vitelezni, nehogy elbukjunk a célban! Először is keresünk egy jó kis helyet, ahová elbújhatunk, aztán ellenőrizzük a fegyvereinket, és utána nekikezdhetünk a behatolásnak. Ami fontos, az a saját biztonsága mindenkinek! – Elmélyülten mondtam a magamét, és nem is figyeltem, hogy körülöttem az emberek mind eltűntek, csak Aquila állt előttem karba tett kézzel.
   – Feltűnt, hogy csak magadnak papolsz? A többiek mind berohantak a kis vöröskéd után! Nem is értem, mit eszel azon a lányon! – Felháborodva állta el az utam, mert nekem is tervem lett volna bemenni utánuk. – Nem engedhetem, hogy csak úgy megölesd magad! Az a lány nem tett értünk semmit! Sőt! Az egész csapat egy nagy nyűg már! Miért nem hagyjuk itt őket? Sokkal jobb, és nyugodtabb volt az életünk nélkülük!
   – Ez a csapat a miénk. És nem engedhetjük meg, hogy bárki is megsérüljön!
   – De… mégis! Miért vagy úgy oda érte? Mi olyan vonzó rajta?
   – Nem értem, miről beszélsz.
   – Ne tettesd a hülyét! Amíg nem mondod ki, mit érzel iránta, én nem engedlek be, hogy kinyírjanak!
   – Amíg itt vesztegetjük az időt, addig lehet, hogy már nem is élnek! Aquila! Nem most van itt a kérdések helye! Majd megbeszéljük ezt utána, rendben? – Kicsit megráztam a vállát, hogy észhez térjen, és hogy utat adjon nekem. A kérdés azonban sokáig foglalkoztatott. Mégis mit jelent a kis Vöröske számomra?

Tatiana

   Épp meg akartam kérdezni Constantiától, hogy van-e terv, mikor játszi könnyedséggel, mintha csak a haját fésülné, a két bejáratnál posztoló őr elé ugrott, és mindkettőt leütötte. Nem teketóriázott, belépett a kapun, és szélsebesen megindult a hosszú folyosón.
   Felvont szemöldökkel néztem Edgardra, aki megvonta a vállát, és ennyit mondott: – Consty már csak ilyen.
   Lukáék utolértek minket, úgyhogy mi is beléptünk a hatalmas ajtón (Annabelle egyébként itt volt velünk, mert elfeledkeztünk arról, hogy kéne neki hely – Ednek nem tűnt fel... éljenek az aggódó szülők!), és próbáltuk követni Constantiát.
   Esélyük sem volt a testvérem ellen, mindegyiket profi mozdulattal ütötte le, ezzel hatástalanítva őket legalább pár órára. Úgy tűnt, nem ölte meg őket, aminek nagyon örültem. Rendezhetett volna vérfürdőt, de nem tette, valószínűleg miattam. Látta rajtam, mennyire nehezen érint a gyilkolás… ami nagyon igaz. Edet sem kellett félteni, azonnal aktivizálta vénséges izmait, és osztotta a pofonokat, mint valami rossz terminátor. Komikus volt. Végül Luka csatlakozott a parádéhoz, de neki nem jutott már annyi katona.
   Szerencsére nem sütötték el a fegyverüket, így egyikünk sem sérült meg. A patyolatfehér padlón és a falon apró vércseppek virítottak. Meglepően könnyű volt bejutni – pont úgy, mint a múltkor. Úgy látszik, ezek a lúzerek túlságosan el vannak szállva maguktól, hogy normális riasztórendszert építsenek ki. A zombik nem veszélyesek rájuk nézve, a falubeliek… nos, őket valószínűleg nem tartották számon potenciális veszélyforrásként.
   Háromfelé ágazott az utunk: kétoldalt ajtó, előttünk egy hosszú folyosó. Constantiára néztem. – Merre tovább? – kérdeztem. Mégiscsak az ő húgáról volt szó, biztos nem fog csalni a szimata.

Constantia

– Ha a megérzéseim nem csalnak, a folyosó után lesz egy raktár. Tele kacattal, meg hulladékkal. Halvány emlékeim vannak a látomásaimból, de nem hiszem, hogy félrevezetőek. Azonban szét kell válnunk! Nem mehetünk egyszerre ugyanazon az úton. Én Tatyval, Eddel és Annabelle-lel megyek. Ti nézzétek meg a többi ajtót! Ha már itt vagyunk, senki ne lustálkodjon. – Kacsintottam egyet Luka irányába, majd bólintottam Tatynak, hogy kész vagyok az indulásra.
   A folyosó falai hideget árasztottak magukból, és a villogó fény sem könnyítette meg a dolgunkat. A gyér világítás miatt lassan osontunk a fal mellett, nehogy valami zajt csapjunk. Az érzéseim nem csaptak be, a raktár tényleg ott volt. De hiába feszegettük a zárat, nem lehetett kinyitni.
   – Aish! Megőrülök! Ki az, aki bezár egy raktárat? Mégis mit vinnének el innen? – A kezemmel erősen belecsaptam az átlátszó üvegbe, ami ezer darabra hullott. Kézfejemről véres cseppek hullottak, amit próbáltam minél jobban leplezni, hogy ne keltsek vele túl nagy feltűnést. Ed állt elém.
   – Túl sok mindent vállalsz magadra. Engedd, hogy most én segítsek neked. – Az ő erejével egyből kinyílt a kétajtós fémdarab, de a benti látvány mindenkit elborzasztott.

Tatiana

   A raktárban sötét volt, kellett egy kis idő, mire hozzászokott a szemem a látványhoz. Szinte azonnal be is csuktam. Asztalokat helyeztek el katonás sorrendben, rajtuk szétroncsolódott emberi testek. A földön nagy, vörös foltok kenődtek el – valakik jártak itt, véres cipőnyomok mindenhol. Voltak olyan hullák, amik viszonylag épnek tűntek, míg másoknak hiányzott a fejük, a karjuk, a lábuk… egy pillanatra csak, de mintha láttam volna egy fejet is a földön.
   Mindenki meghökkent. Mert ezek, akik itt feküdtek, emberek voltak, nem zombik és nem is sírásók. Emberek, akiket isten tudja, miért raboltak el és mit tettek velük. Talán jobb, ha soha nem tudjuk meg.
   – Hátborzongató hely… – Már majdnem egyetértettem volna, mikor rájöttem, hogy egy olyan hang szólalt meg, aminek nem kellett volna.
   – Louis! – csattant fel Constantia. Meglepetten néztem a srácra, nem számítottam, hogy felbukkan a semmiből. – Mi a fenét keresel te itt?
   – Követtelek titeket – mondta.
   – Jobb lett volna az erdőben maradnod… – szóltam én is közbe. – Itt meg fognak ölni.
   Louis nevetett. – Mint ezeket a szerencsétleneket? Ugyan már, amíg veletek vagyok, addig nem eshet semmi bajom…
   – Én ebben nem lennék biztos a helyedben… – motyogta Constantia.
   Louis mérgesen nézett rá. – Nem félek semmitől. – A raktár felé pillantott. – Nézzünk körül, hátha van valami nyom, hol lehet Ho...
   – Ne menj oda! – kiáltotta Ed, de már késő volt.
   Louis bement, csak néhány lépést haladt, mire elsült egy fegyver, és mellkason lőtte. Egy csapda volt az egész.
   Megszólalt a riasztó.
   – Most mi lesz? – kérdeztem Constantiától. Nem volt idő szomorkodni Louis miatt, és segíteni sem lehetett rajta. Meghalt.

Constantia

   – FUTÁS! Mindenki menjen ki az épületből! GYERÜNK! – Nem volt alkalmam gyászolni azt a szerencsétlent, de nem is nagyon kellett. Amiket művelt velem, megérdemelte a halálát. Még ha morbidnak is tűnök emiatt, akkor is egy nagy szarkeverő volt!
   Az eddigi fehéren izzó lámpák átváltottak vörösre, mintha valami nagy veszély fenyegetne, holott csak mi rontottuk el a benti hangulatot. A talpunk alatt óriási dübörgés hallatszott, amiből arra következtettem, hogy ideje sürgősen kikeveredni a szabadba, ahol búvóhelyet is találhatunk magunknak. Azonban az útunkat elállták a fehér ruhába és gázmaszka öltözött emberek. Mindegyik kezében valami gyógyászati segédeszköz. Tű, szike, törött üvegdarab, épp amit meg tudtak fogni siettségükbe. Annt a hátam mögé küldtem, hogy legalább tudjam fedezni, de alig telt el pár másodperc, a mögöttünk lévő utat is elzárták. Tudtam, hogy nem eshetek kétségbe, hiszen ilyen helyzetekre már fel voltam készülve. Nekik ronthattam volna, de az nem lett volna kifizetődő, ha a többiek meg mind lemaradnak, vagy rosszabb esetben történne velük valami.
   Csupán egy megoldást láttam magam előtt. Gyorsan közöltem is a többiekkel, de ők lehurrogták az ötletem.
   – NEM! Mégis mit gondoltál, hogy majd itt hagyunk? Ne légy nevetséges, Constantia! Veled maradok, Tatiana pedig biztonságba helyezi Annabelle-t! – Ed, mint mindig, kiállt a saját véleménye mellett, és valamiért vele sosem tudtam vitába szállni. Közrefogtuk őket mindkét oldalról, és vártuk, hogy ők támadjanak, azonban egy lépést sem mozdultak.
   – Hé! Ed! Feléd van valami izgalom? – Mindezt úgy kérdeztem, hogy nem vettem le a szemem az előttem álló nyomorékokról.
   – Semmi. És nálad?
   – Áh! Mintha szobrok lennének. – Ekkor egy újabb cipőkopogás miatt zengett az amúgy csöndes folyosó. A sok fehérruhás egy átjárót csinált maguk között, és beengedtek egy fekete öltönyös férfit. Tudtam, ki volt az. Megismertem a látomásaimból!

Tatiana

   Maga a Szervezet vezetője állt előttünk. Megismertem őt az álmaimból… gyakorlatilag ez az ember alkotott meg engem, mégis gyűlöletet éreztem iránta.
   A férfi megállt nem messze a katonáitól, majd intett valakinek. Pár pillanat múlva megjelent két katona, akik valakit végigvonszoltak a folyosón. Biztos voltam benne, hogy egy gyerek, annyira kicsi volt. Nem kellett gondolkoznom azon, kicsoda, teljesen egyértelmű volt mindenkinek.
   – Hope! – kiáltotta Constantia, és már indult volna, hogy segítsen neki, de Edgard lefogta.
   Jól tette, mert az igazgató elővett egy pisztolyt, és a kislány fejéhez szorította, akinek eltakarta az arcát egy zsák, csupán hosszú, galambősz haja lógott ki a durva anyag alól. Menthetetlennek éreztem a helyzetet, ám ekkor oldalra néztem, és egy ajtó mögött megpillantottam Lukát és Aquilát. Ott senki nem veszi észre őket, meg tudnak menteni minket, ha van egy ötletük.
   Elkaptam a tekintetemet, nehogy az igazgató megsejtsen valamit.
   – Ha a húgodat akarod – mondta a férfi, és belerúgott Hope-ba –, akkor add vissza nekünk Tatianát! Válassz!

Constantia

   – Mi van? Mégis mit akarnak tőle? – Kétségbeesve néztem Tatianára, aki maga se tudta, mit tegyen ijedtében.
   – Cons… Coonsty! – Először láthattam a húgom annyi év után. A hangja olyan halvány volt, hogy alig tudtam kivenni, mit akart mondani. Testén hegek, és friss sebek éktelenkedtek, amiért kedvem lett volna szétzúzni az egész baszott épületet, és annak a rohadt ficsúr képét is! Alig volt szegényben élet, és olyan vékonynak tűnt, mint akinek nem adnak enni rendesen.
   – Te döntesz! Mindig is tudtam, hogy egy erős jellem vagy, és azt is, hogy a húgodért megtennél bármit. Mit akarnál te pont Tatianától? Hope a vérszerinti testvéred. – Annyira felingerelt, hogy kihúztam Creatist, és magam elé tartottam. Életemben talán az volt a második alkalom, hogy remegett a kezem. A könnyeim is utat találtak maguknak, így teljes mértékben egy szerencsétlennek tűnhettem.
   – Ugyan! Mit tud maga a kapcsolatokról? Szenvedett már valaha is? Ha nem, akkor majd fog! Megígérem önnek, hogy szét fogja vetni a kín, ha a kezeim közé kerül. – Mintha a szemeim tűzlabdák lettek volna, úgy forrtak a dühtől.
   – Már várom! De a válaszodat is. Dönts gyorsan, különben valakinek golyót repítek a fejébe. És gondolhatod, hogy nem te leszel az. – Ismét erős marokkal szorította Hope gyenge testét. Arcán az undorító, önelégült mosolyt láttam. 
   – Az én döntésem? Mi maga, valami agyturkász? – Minél tovább járattam a számat, Lukáék addig annyi embert kaszaboltak le csendben mögöttük, hogy az idiótájának fel sem tűnt.
   – Constantia! Nem! Consty! Olyan kis aranyos voltál kiskorodban. Emlékszel még arra, hogy meghúztad a nyakkendőmet, mikor az ölemben ültél? – Köptem egyet a szeme felé, de a cipő orrára sikerült a találat.
   – Nem maga az apám! Ne mondjon ilyen felesleges dolgokat. Emlékszem az igazi családomra. És maga nincs benne.
   – Miután kitörültük a memóriádat, már tényleg nem emlékezhetsz semmire. De Tati más! Ő, ha akarta volna, mindenre tudott volna válaszolni. Még a legbizarrabb kérdésre is. Az ő emlékezetét nem töröltük ki teljesen. De erre biztosan rájött már ő is. – Taty felé kacsingatott. 
   – Viszont most a maga agyát fogjuk restartolni! MEGÖLÖM!!! – Nekirontottam, miután Lukáék elvégezték a takarítást a férfi mögül. Azonban egy óvatlan pillanatban elsült a pisztoly.

Aquila

   Az igazgató le akarta lőni Constantiát a pisztolyával, de időben sikerült kiütnöm a kezéből a fegyvert, így a golyó egy lyukat vágott a falba. Még mielőtt bármit tehetett volna az az átkozott ember, leütöttem. Gyorsan eloldoztam a kislányt, nehogy baja essen. Hadd ugorjon a nővére nyakába, legyenek végre boldogok, hagyjanak minket békén.
   Visszafordultam az igazgató felé. – Faszszopó – mondtam, csakhogy csillapodjon valamelyest a dühöm. Nem öltem meg azt az embert, bár nekem is jogom lett volna elvenni az életét, ahogy ő a családtagjaiméval tette. Ugyanúgy leszúrhatnám a fenébe, mint Constantia, de hagytam, hadd végezze el ő a mocskos munkát.
   – Megölöd? – vetettem oda a kérdést a vörös lánynak. Ha ő nem teszi meg, akkor majd én. Azonban úgy gondoltam, nem fog habozni.

Constantia

   – Ki nem hagynám! – Kardomat belemélyesztettem a féleszű mellkasába úgy, hogy azonnal kimúlt. Örömömtől megrészegülve karoltam át Hope-ot, aki még fel sem tudta dolgozni az eseményeket. Miért ilyen hirtelen? Hogyhogy most jelent meg a nővérem? Érzékeltem ezeket a kérdéseket a fejében, és kimondatlanul is válaszoltam rájuk.
   – Ne aggódj! Már biztonságban vagy! Nem bánthat többé senki! Nem engedem nekik! – Szorosan átöleltem, de Luka, mint mindig, félbeszakított.
   – Nem akarom megzavarni a családi összejövetelt, de veszedelmes állatok közelítenek felénk. Jobban tennénk, ha elhúznánk a csíkot. – Hüvelykujjával a háta mögötti kijáratot mutogatta, mi pedig el is indultunk, de egyszer csak a falon lévő kicsi monitor kifehéredett, és pont ugyanaz az ember nézett velünk szembe, akit másodpercekkel ezelőtt szúrtam le én magam. Meghökkenve hátráltam egy kicsit.
   – Kis idióták! Azt hiszitek tényleg megölhettek engem? Ráadásul olyan könnyedén, ahogyan a klónommal tettétek? Szánalmasok vagytok! – Mindenki elképedve nézte az öregembert, ahogyan szájából erőteljesen fröcskölt a nyál a durva mondatai miatt.
   – Ezt nem akarom elhinni! Ez valami hallucináció?! Mondjátok csak, megőrültem?! – Szédülve fordultam a többiekhez, akik még mindig nem tértek magukhoz. Kivételesen Ed szólalt meg a tömegből, hogy ideje mennünk, ha nem akarunk a kutyák eledele lenni. A távolban már hallottam a csaholásukat, de tekintetemet még mindig a képernyőre szegeztem.
   – Most még elengedlek titeket, de a legközelebbi alkalommal kemény kiképzésben lesz részetek! Úgy is tudom, hogy vissza fogtok jönni ide. Morbo Nero! – Az utolsó szavai, mint valami átok, úgy hangzottak el. Kicsit ki is rázott tőle a hideg, de gyorsan észbe kaptam. Szerencsére mindenki kimenekült a helyről épségben, egy személyt leszámítva. A bejáratot gyorsan eltorlaszoltuk kidobott bútorokkal és fadarabokkal, hogy a vad kutyák nehezebben tudjanak minket utolérni. Nehezen fújtam ki a levegőt, ami a tüdőm közé szorult. Hope-ot cipelni, és egyszerre életben maradni nem lesz valami kedvező az utunk során.

Tatiana

   Szerencsére a kutyák nem értek utol minket, katonákat meg – úgy tűnik – nem küldött az igazgató, úgyhogy simán eliszkoltunk a helyről. Mikor végre megálltunk egy tisztáson, olyan fáradt voltam, hogy alig láttam. Kimerülten rogytam le egy kő mellé, gyorsan levettem a hátizsákomat, majd eldőltem. A többiek hasonlóan nyúzottak voltak. Nem is csodálom, úgy éreztem, mintha órák óta futottunk volna. Lassan hozzá kellene szoknom a meneküléshez ebben a vadonban… Szerencse, hogy egyelőre nem találkoztunk zombikkal, már csak ők hiányoztak volna.
   Hope elaludt, úgyhogy Constantia nem tudott vele elbeszélgetni. Szegény kislány nagyon sovány és nyúzott volt, a bőre hófehér, mintha évek óta nem látott volna napfényt. Valószínűleg így is volt, nem tudhattam, mi történt vele… legalább egyben volt, leszámítva a sérüléseket a testén. Be kell őket kötözni. Annabelle majd gondoskodik róla. (Ekkor még nem láttam, milyen a szeme...)
   Constantia felém fordult, láttam rajta, hogy valami nyomasztja. Nem kellett megkérdeznem, mi az, mert pár pillanat múlva kibökte: – Amit az az ember mondott… – kezdte, de nem kellett folytatnia, tudtam, mit szeretne.
   – Csak blöffölt, nincs semmilyen emlékem, leszámítva a régi, nem létező életemet, amit beleültettek a fejembe. Szerintem nem lehetek több egy egyéves klónnál. Nehéz helyzetbe akart hozni téged, el akart bizonytalanítani… – Elmosolyodtam. – Örülök, hogy végül is nem adtál neki oda. Megtehetted volna, nem vagyok én semmi, ellenben Hope nagyon sokat jelent neked.

Constantia

– Ühm… igen. Az életem egy részét, amit most visszakaptam – meséltem. – Amikor még boldogok voltunk… minden szebb és nyugodtabb volt. A hegy lábánál egy tisztás csordogált, ahová anya mindig elvitt minket. Amíg ő mosta a ruhákat, én figyeltem Hope-ra. Általában nem csapott zűrt, csak ha valami állatka arrafelé vándorolt, és ő utána eredt. Emlékszem, egyszer egy pillangót kergetett, és beleesett a szennyes kosárba. Anyával órákig kerestük, mire ő előbukkant, fején a sok fehér ruhával. Megkönnyebbülve ültünk le, és nevettünk az egészen. Azóta… eltelt egy kis idő. Csak a boldog emlékeimet őrzöm a családommal kapcsolatban. Vagyis… inkább azokra emlékszem vissza szívesen, mint arra a tűzvészre. Borzalmas volt. – Kifújtam a bent tartott levegőmet, és Tatyra meredtem.
   – Mesélj most te! Én nem tudok sok mindent a múltadról. Te honnan jöttél? Vannak testvéreid? Családod? – Reméltem, hogy nem tépek fel vele csúnya sebeket.

Tatiana

   Nevettem. – Máris elfelejtetted? A klónod vagyok, nekem nincs olyan családom, mint neked, csupán a fejembe ültettek néhány emléket. Gyakorlatilag nincsenek szüleim, testvéreim, egyedül te vagy nekem, meg a barátok, akiket most szereztem – néztem Ed és Annabelle felé. A lány épp Hope sebeit kötözte. – Igazából csak annyi emlékem van, hogy a szüleim sokat játszottak velem, az iskolában sokat csúfoltak, mert rengeteget beszéltem, volt egy nagyon-nagyon jó barátnőm, Evelyn. Az egész nagyon homályos… Látszik, hogy csak kitalálták az egészet, nincs életszaga.
   Elkomorodtam. Lehet, hogy Constantia sokat szenvedett, de neki ott volt a húga, Ed, aki szinte az apja, Annabelle, a fenébe, még Louis is - ő átélhetett dolgokat, én… nem. Nekem csak az van, amit beleraktak a fejembe. A könyvek, amiket olvastam, a filmek, amiket láttam – mind kitaláció. Hülyeség.
   Valószínűleg folytatódott volna a beszélgetésünk, de ekkor nyögést hallottunk: Hope felébredt.

Luka

   A két lány alig tudta elengedni a másikat. Nem sírtak, de nem is nevettek. Gondoltam, hogy mindkettőjükön kijött a fáradtság és az élelemhiány, amit Aquila is említett.
   – Nem lesz elég az ételünk, ha még valaki csatlakozik. Nem vagyunk valami segélyszolgálat, hogy mindenkit ellássunk! Lassan a saját útjukat kéne járniuk, és minket békén hagyni. – Tudtam, hogy Aquila nemigen szimpatizál a csapattal, de nem változtathattam meg a véleményét.
   Miután Vöröskéék megbeszéltek pár dolgot, bátorkodtam én is a köreikbe lépni. A tűz már pattogott a forróságtól, ahogyan az öregember rádobott még pár fadarabot. Hátizsákommal együtt leültem a vizes földre, és előbányásztam egy számomra tetszetős darabot. Fellapoztam az oldalait, megszagoltam a sárga lapjait. Úgy viselkedtem, mint valami mániákus. A kislány érdeklődve nézett rám a nagy szemével. Távolságot tartott ugyan, de annál inkább akarta tudni, milyen könyvet vettem a kezembe.
   – HJA! Hope! Ne menj ahhoz a csúnya bácsihoz! Elszívja az agyadat! – A Vöröske rá akart ijeszteni a saját húgára, de ő továbbra is mereven figyelt. Győztesként sétáltam ki ebből a harcból Constantia ellen.
   – Ismered Sebastian, a gondoskodó fiú történetét? - kérdeztem Hope-tól bizonytalanul.
   Nem hittem, hogy egy ilyen korú hallott róla valaha bármit. Még egyes felnőttek körében is ismeretlen volt a mű. A nagy tűzvész utáni években az emberek elégettek mindent, ami csak lehetséges volt, nehogy a fagyban haljanak meg. Hope megrázta a fejét, én pedig elmosolyodtam.
   – Akkor felolvasok neked egy részletet. – Véletlenszerűen kinyitottam egy oldalt, és mesélni kezdtem. – A fiú csak vándorolt és vándorolt. Azt hitte, az élete másból sem áll, csak folytonos szökésekből. Javarészét olyan házaknál töltötte az idejét, ahol nem becsülték meg igazán. Pedig kitűnő szolgáló volt, és a lovak is szerették őt. Adott nekik enni, inni. Soha egy rossz szava nem volt senkihez, inkább ellenkezőleg! Aki megbántotta, megköszönte neki. Aki megverte, megölelte. Az emberek a faluban azt beszélték, valami angyal lehetett, hogy mindenféle megaláztatást és kínt ily’ alázatosan elbírt. – Hope egyik pillanatról a másikra a vállamra döntötte a fejét. Éreztem a halk szuszogását, a kimerültség erőteljes jeleit. Összecsuktam a könyvet, és végignéztem a többieken. Tatiana és Annabelle egymásnak dőlve aludtak. Ed, miután meghallgatta a mesét, szépen álomba merült. Aquila nemrég jött vissza valahonnan, Constantia mérges pillantásai pedig nevetésre késztettek.
   – A húgod elfogadott. – Megsimogattam szőke fürtjeit, amivel még inkább felhergeltem Constantiát. Pár gally reccsenését hallottam, mire egyszer csak mellettem termett, és erősen belepüfölt a karomba.
   – Hé! Ez fájt! – Megdörzsöltem az ütés helyén a vállam, majd középső ujjammal nagyot pöccintettem a homlokára. Ő is odakapta a kezét.
   – Akkor sem engedem, hogy Hope-pal kettesben legyél! Itt maradok vele! – jelentette ki, és pokrócát magára húzva, az ölemben helyezkedett el. Nem tudtam, minek vegyem a hirtelen jött közelségét, de jólesett. Alig múlt el pár perc, már mindenki javában aludt, mikor eloltottam a tüzet. Visszafeküdtem a két leányzó mellé, karjaimmal átöleltem őket, és csak élveztem az ég nyújtotta szép panorámát.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés